Kis Ujság, 1951. december (5. évfolyam, 258-262. szám)

1951-12-02 / 258. szám

■H 1938 Egy város, amely nem született, hanem készült A naptár 1938 koraőszét mutatja Különösen épült ez a város, az­­egyik végén a hatalmas bányatelep és az üveggyár, a másik végén a Ri­­mamurányi és a Hirsch-féle gyár. Nem kell építész szemével nézni a telepü­lés kialakulását. Bárki észreveszi már a városséta első óráiban, hogy Salgó­tarjánt nem a közepén, hanem a két szélén kezdték építeni. Építettek olyant és annyit, amennyire az üze­meknek, a gazdag gyárosoknak, nagykapitalistáknak szükségük volt. A város központjának szegényes tere olyan, mint egy tóba dobott kavics, melyet gyűrűzve átölelnek a hullá­mok. A város mellékes a bányabárók szempontjából. Csak a települések fontosak, melyek az üzemekhez tar­toznak. A bánya melletti település részben nyomortanya, részben gyönyörű, mo­dern épületek, benne lakások Az előbbi helyen tobzódik a nyomor, a másik helyen vízvezeték, villanyvilá­gítás, parkett, gumiszőnyeg a lépcső­kön. Az előbbiben laknak a bányá­szok, emitt a bányaigazgatók és a tisztviselők. A bányászok lakásai emeletes házban kaptak helyet, de ez az emeletes ház sokszor alacsonyabb, mint egy rendes, földszintes kő­épület Deszkalépcső vezet az eme­letre, kicsi szobák zsúfolt levegőjébe. Egy szobában tizen, tizenöten, húszan is laknak és három családnak van egy konyhája. A falak rosszul szige­ Vasárnap, 1951 dec. 2.. k­is Újság Történelem három riportban Három riport a városról, Salgótarjánról. Az első riport harcok közepette született s ma már minden sora a történelemé. A másodikat megírhatta volna egy magyar újságíró, valamikor a két világháború között. Megírhatta volna, ha tollát az igazság szeretete, az emberek megbecsülése, a hibák, mulasztások kegyetlen leleplezése vezeti. A harmadik riport elkészült 1951 ben, a salgótarjáni munkások eredményeinek hősi esztendejében. Elké­szült egy új városról, amely fellegvára a fejlődő magyar nehéziparnak és otthona a jobb életre talált dolgozó munkásságnak. 1919 A bányászok harca Salgótarjánért (Vörös Újság, 1919. máj. 18.)­­Az északmagyarországi bányavidéken helyreállott a normális termelés Négyszáz vagon a napi széntermelés Északi front, május 17. ... Ezek a katonák, akik hosszú idő óta szinte pihenés nélkül, fáradságot nem ismerve, harcban állottak a Ta­nácsköztársaság életére törő ellen­séggel, olyan jelét adták a proletár öntudatnak és fegyelemnek, amely kell, hogy a hadsereg minden katoná­ját áthassa. Május elején ők mentet­ték meg Salgótarjánt; ők tették lehe­tővé, hogy Salgótarjánban ma már a széntermelés normális mederb­en folyik; ők voltak azok, akik a salgó­­tarjáni bányászokat egy heti nehéz védőharcok után, sietve felváltották. Salgótarján védelméről csak keveset tudtunk eddig. Május elsején kapták a salgótarjániak azt a hírt, hogy az ellenség már a Salgótarjánhoz leg­közelebb fekvő községet, Somost el­foglalta és csapataival közeledik. Délben a salgótarjáni bányákban megállt a munka. Mindössze néhány munkás maradt fenn, hogy a bánya­fenntartáshoz szükséges munkákat folytassa. A többiek fegyvert fogtak, és úgy, ahogy voltak, kormosan, pisz­­kosan, Salgótarjántól északra raj­vonalba fejlődtek. Így várták az el­lenséget. Velük együtt fegyverbe állott a salgótarjáni acélgyár, az üveggyár és a Hirsch és Frank-féle gyár munkássága. Egy teljes hétig védték Salgótarjánt Ez idő alatt a salgótarjáni bányák teljesen a tűz­­vonalban voltak... Amikor aztán a bányászok segítségére megérkezett a 6. hadosztály, amely az ellenséget Füleken túl kergette, Salgótarjánban újra megindult a munka. Most már a munkásságnak csak fele van fegy­verben, másik fele a bányákban tel­jesít szolgálatot. Beszéltem Bata elvtárssal, a bá­nyászszövetség itteni kiküldöttjével, aki a széntermelés ügyét Salgótarján­­ban vezeti és a munkát ellenőrzi. Bata elvtárs a következőket mon­dotta: Bányászaink egy hétig valóban ke­mény munkát végeztek. Ez idő alatt a bánya szünetelt. Május 8-án azon­ban teljes apparátussal ismét megin­dult a munka, úgyhogy 9-én már 162 vagon szenet tudtunk termelni. Teg­nap ez a szám 265-re emelkedett, és naponta fokozódik, úgyhogy remélem, rövidesen eléri a 280 vagonos maxi­mumot. A salgótarjáni bányák, amelyek sokáig a tűzvonalban vol­tak, most már szintén megkezdték a munkát, és normális fokot érnek el a termelésben. Az északmagyarországi bányaterületre eső bányák szintén dolgoznak már és napi 100 vagon szenet termelnek, úgyhogy most már naponta körülbelül 400—450 vagon szén kerül az itteni bányákból Buda­pestre. Az egercsehi kőszénbánya, melyet a mi katonáink szabadítottak fel a megszállás alól, már szintén szemben van. teltek, ezek a nyomorult odúk télen hidegek, nyáron kibírhatatlan bennük a hőség. Akadt egy főszolgabíró, aki lak­hatatlannak minősítette ezeket az adú­kat. Az alispán javaslatára azonban a belügyminiszter e határozatot meg­semmisítette. Lakáshiányra hivat­koztak, de a le nem írt szavaknak az volt az értelme: jó az a bányászok­nak. A vasúton túl, a Forgács-patak völ­gyében a másik telep. Itt tengetik életüket az öreg bányászok, vagy a bányász­ özvegyek. A lakás, deszká­ból ácsolt él, négy méter hosszú, há­rom méter széles. Egy helyiség je­lenti a szobát, konyhát és kamrát. Az Alföldön a jó gazdák a disznókat nem hizlalják ilyen körülmények kö­zött. Az udvaron egymást érő szemét­dombok, járhatatlan pocsolyák bűz, bacillusok áradata. A tenyérnyi kert­ben riadtan keresik a napot a fakó virágok s vékony gyökerükkel bá­gyadtan nyúlnak valami táplálék után a sovány talajba. Akik itt élnek, várjon miből élnek? Akinek a havi nyugdíja 12 pengő, az már Krőzusnak számít. A többség ötpengős havi nyugdíjban részesül a bányaigazgatóság részéről, úgy él­nek, mint sírban a halott, mint le­égett ház ócska fészkében a vándor­útra készülő gólyamadár. Idejut az öreg vájár. Ezért dolgozik évtizede­ken át a föld mélyében, állandó rette­gésben, embertelenül nehéz fizikai munkában. Az üveggyár mellett hasonlóak a nyomortanyák, csak az emberek szen­vedőbbek, elesettebbek. Itt a legrosz­­szabb a kereset, egy munkásnak sem éri el a havi átlagos jövedelme a 100 pengőt. Sok finom dolgot gyártanak, lehelletnyi vékony pezsgőspoharakat, melyeket részeg arisztokraták és telt­­zsebű nagykereskedők bárgyúan szét­harapnak a pesti lokálokban. A munkások pedig nyomorogtak, pusztít­­közöttük a tüdővész és sok más súlyos betegség Statisztikusok kiszámították, hogy a kispolgári élet­standard országos viszonylatban 150 pengő. A salgótarjáni munkások leg­nagyobb többsége 100 pengő alatt ke­resett. Végtelen a nyomor, nagy az el­szegényedés s úgy hozzátartozik mindez ehhez a tájhoz, mint a hegyek, erdők szépsége. A szegény földet, a fajta kínlódó embereket úgy cicomáz­­za ez a táj, mint a sovány testet a jól­­szabott ruha. Özöndús fenyőillatot hoz a szél, gyönyörű pázsitszőnyegen szaladgál­nak a kisgyerekek. Vájjon mi történ­hetett? Gyönyörű bérházak, hatalmas ablakokkal, tiszta kertekkel, idáigfutó er­dőnyúl­vány­okkal. A rimamurányi gyár egyik munkástelepe ez. Vájjon kik laknak benne? A hajcsárok, a mun­kásárulók, a népnyúzók, az urak szol­gái. A Rima-bárók érdekeit szolgálják saját munkástársaikkal szemben s ju­talmul ezekbe a szép lakásokba köl­tözhettek. De más célja is van ennek a szem­fényvesztés-városrésznek. Hatalmas autókárokon, mikor megérkeztek az idegenek, a vezetők már maguktól tudják, hol kell megállni. Végigveze­tik őket a nyolc dísz­munkásházon s elmondják a nyomortanyáktól iszonyo­dó gyárigazgatók: ime, így élnek ná­lunk a munkások. A naptár 1938-at mutat. Tobzódik a nyomor, a kapitalista érdekhajhászás, dolgozó emberek kizsákmányolása. De várjon meddig? 1951 A mai Salgótarján Ez a faluszerű, de városokra emlé­keztető település úgy fut a hegyek szűk völgyében, mint a folyóra vágya­kozó sebes patak. Köröskörül minden­felé hegyek, dombok, őszi ruhába öltö­zött erdők, füstölgő gyárkémények, ha­talmas üzemek, a föld mélyében sze­­net adó bányák az emberek szívében mindenfelé a munka szeretete. Szeretik a munkát, mint az életet s az üzemek dolgozói oly erővel fogtak hozzá az 1951 évi terv teljesítéséhez, 1t:"* amilyen erő régen csak az ara­­tásr­l váró búzatáblák mellett szüle­tett, övék a gyár, övék a város, az épülő város, a fejlődő gyárak. Csepel és Ózd mellett itt harcoltak a legkeményebben a gyorshengerlési mozgalom fejlesztéséért. Dübörögje­nek gyorsabban a gépek, dolgozzanak fegyelmezettebben az emberek, hogy így is biztosabban erősödjék életük, minél gyorsabban átalakuljon városuk. Amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napja rá­­köszöntött a városra, az Acéláru­gyárra, kettős ünnepet tartottak. No­vember 7-ének emlékezetét ünnepelték a világ dolgozói, de a salgótarjániak ezzel együtt büszkén emlékezhettek meg saját munkájuk dicsőségéről is. Megszületett, amiért a legjobbak küz­döttek, eredményre vezetett ez a küz­delem, amely az egész gyárat meg­mozgatta. A nagy Herborns-gépen a korábbi 120 méteres sebesség helyett elérték a 300 méteres sebességet. A gyorshúzást pedig kiterjesztették a hutalma valamennyi gépére, pontosan az egész gépállomány 80 százalékára. A hideghengermű is fontos üzem­rész. A munka egyik reggelén itt ha­tározták el a dolgozók, hogy országos versenyt indítanak a gyorshengerlési mozgalom bevezetéséért. Azóta az or­szág nagyüzemeiből gyakran eljönnek egy-két napra a műszaki dolgozók a Salgótarjáni Acélárugyárba. Tanulni, új­­tapasztalatokat szerezni. Hiszen van mit hazavinni, a tarsolyba rakni. A munka becsülete, a gépek szeretete, az emberek becsületessége, régi szóval lehet mondani, csodát tett. Vájjon csoda-e az, hogy Fodor Já­nos, Simon Aladár, Pintér János és nyomában olyan sokan 195, majd 220 százalékot értek el? Vájjon csoda-e az, hogy a hatalmas gyárváros dolgo­zói, akiknek életét a múltban meg­törte a gép, a kapitalisták üzleti nye­részkedése­i most szinte nap-nap után gazdagabb eredményeket ér­nek el? Régi szemmel nézve talán csoda, de az 1951-es év munkáshőseinek életét vizsgálva itt, Salgótarjánban látjuk, hogy nem csoda, hanem valóság. Olyan igaz valóság, mint amilyen a búzát érlelő nyári nap, a leveleket búcsúztató őszi szelídség, a jövő évi kenyeret befogadott fekete barázdák. Bányászok sietnek az autóbusz felé, kezükben most a déli órákban még va­kon imbolyog a kis bányászlámpa. Néhány óra múlva, mint az augusztusi és milliónyi szentjánosbogara világít a föld fekete mélyében. Életet visz a dübörgő csillék, a géppuskaropogásra emlékeztető fúrókalapácsok, a kaparó­­szalag siketítő zajába. Eleget a föld alá, életet abba a termelésbe, amelyből mindig újabb és újabb élet fakad. A grafikonok magasra lobogó ívei, az eredménytáblák számoszlopai itt is felfelé mutatnak. A bányaüzemek ha­talmas munkaversenyében, a Salgó­­tarján­ körüli szénbányák a legjobbak közé kerültek. Egy nap eredményeit nézzük, november 2-áét. Ez is olyan munkás nap volt, mint a többi, a ka­sok szálltak le a mélybe, de biztatób­ban hangzott az ősi bányászköszöntés: — Jószerencsét! Ezen a napon diadalt arattak a zagyvai szénbányák dolgozói. Napi tervüket 155 százalékra teljesítették. A nagybányaüzemek versenyében és a kisbányaüzemek küzdelmében is a sal­gótarjániak kerültek az élre. Gerő Ernő az MDP kongresszusán elmondott nagyjelentőségű beszédében felhívta az egész ország dolgozóinak figyelmét a nagyarányú salgótarjáni építkezésekre. Szavainak már min­denütt nyoma, gazdag eredményei lát­hatók itt a valóságban. Az építkezésnek sokféle fizikai nyoma az utcákon, láthatatlan ered­ménye az emberek szívében, igyeke­zetében. Építőanyaggal, téglával, cse­réppel, mésszel, épületfával megrakott szekerek a nagyforgalmú főútvonalon, a város déli része felé. Arra mennek, ahol kissé megtágul a hegyek szűk völgye, amerre fejlődhet a város. Mert a földrajzi adottságok, a he­gyek koszorúja megszalva a város fejlődésének,­­tovább épülésének irá­nyát. Csak a­­déli irányban bővülhet Salgótarján, hiszen mindenütt hegyek, dombok veszik körül. Itt a déli részen épült fel az új megyei tanácsháza is. Modern, hatalmas épület, semmben sem hasonlít a balassagyarmati öreg megyeházához. Az új megyeházával szemben hatalmas épülettömb, az Ál­lami Áruház kétemeletes palotája. Biztosítja nemcsak a fejlődő ipari vá­rosnak, hanem a messze környéknek is mindenféle vásárlási igényét. Az új életkörülményeket új lakások biztosítják a legtökéletesebben. Gerő Ernő külön kiemelte kongresszusi be­szédében a 800 új salgótarjáni lakás felépítését. Már állnak a büszke, mo­dern bérházak, hatalmas, csillogó üvegablakaikkal, világos szobákkal, vízvezetékkel, fürdőszobával, az em­beri élet minden követelményének biz­tosításával. Folyamatosan épülnek az új laká­sok. Az Acélárugyár saját dolgozóinak két 52—52 lakásos bérházat épít, azon­kívül készen áll egy 76 lakásos bérház, a gyárak dolgozói részére. A legnagyobb jelentőségű építkezés a 400 ágyas új kórház. Fontos ez Sal­gótarján életében, nemcsak a gyárak dolgozóinak szempontjából, hanem a távolabbi környék dolgozó parasztsága életének megjavítására is. Az új kórház pótolja az elmúlt rendszer súlyos mu­lasztásait, a város egészségügyi ellátá­sában is. Új iskolák nyitják meg kapuikat, a gépipari technikum, mellette diákott­honnal. Sokan látogatják a dogozok szepmnari középiskolai tanfolyamát. A tanulmányi eredmények kitűnőek. A részvevők k­özött — napközben mind­­annyian nehéz fizikai munkát­ végez­nek — ismeretlen a lemorzsolódás. Völgyben fekszik a város, a forga­lom nagyrésze a szűk főútvonalon bo­nyolódik. Az építésügyi minisztérium­nak az a terve, hogy a vasúton túl­­fekvő városrészen egy »tehermente­sítő« utcát építenek, így megoszlik majd a forgalom. Erre nagy szükség is van, hiszen a város építkezése mel­lett hatalmas ütemben fedődnek a gyárak, a nehézipar bázisai. Két Magyarország élt a múltban a Duna—Tisza tájon, errefelé is. Két arca volt a városnak, Salgótarjánnak. A szabadságnak és a felemelkedésnek fénye ma már a város igazi arcát ra­­gyogtatja. Melengeti, táplálja erővel, bizakodással, építéssel. Épül a város, elhalványul a régi ri­port, amely soha meg se jelent, erősö­dik a mából fakadó jövő. Dömötör Liszt. Ismerni kell a természetet, hogy átalakíthassuk! Somogy dolgozói nagy érdeklődéssel fordulnak a Természettudományi Társulat előadásai felé .Én m áld már hetvenötödik élet­évemet taposom, eddig sem hittem a babonákban. Az előadás után a tu­domány segítségével azonban arra is rájöttem, hogy mi az igazság. Rá­jöttem arra, hogy magunk irányítjuk az életünket és hogy az jobb legyen, csak attól függ, van-e erőnk és tu­dásunk hozzá. Erőnk van, mert a dolgozó nép már nagy dolgokat tett és most már megvan a lehetőségünk hozzá, hogy tudásunkat is gyarapít­­suk.« Rotter András hetvenöt éves dol­gozó paraszt írta ezt Gálosfáról a Természettudományi Társaság kapos­vári titkárságának azután, hogy a társaság megtartotta falujában első előadását. Balikó Sándor cikótelepi dolgozó Bőszénfáról így ír: »A csillagos égről tartottak elő­adást. Száznál többen voltunk ott. A beszéd után sokat kérdeztek az elő­adótól Mózes Márton azt kérdezte, hogy van-e élet más égitesten is. Idősb Kovács János: igaz-e, ha üstö­kös jelenik meg, háború lesz. Sok újat hallottunk az előadáson, sokak babonás hitét oszlatta az el, tudo­mányos ismereteket szerezhettünk olyan kérdésekben, amelyekben ad­dig nem láttunk tisztán. A dolgo­zók már alig várják a következő előadást az élet keletkezéséről. So­kan jönnek el.« Tanul a falu a Szabad Föld Téli Esték, a külön­böző esti tanfolyamok, egyéb műve­lődési lehetőségek mellett a Termé­szettudományi Társaság előadói is járják a falvakat és haladó szellem­ben ismertetik meg a hallgatósággal a természettudomány kérdéseit. Hogy például Somogy megyében milyen eredménnyel, arról Szalai Béla, a tár­saság megyei titkára tájékoztat ben­nünket. Tizenhat kultúrotthonban tart két­hetenként előadást a társaság. De­cember folyamán a megye mind a kétszázötven községében lesz egy-egy előadás, de az előadók felkeresik a tszcs-ket, az állami gazdaságokat, a gépállomásokat és a városi üzemeket is. Kaposvárott ötven előadást tarta­nak. Orvosok, agronómusok, párt- és állami funkcionáriusok, szaktanárok az előadók. Az a céljuk, hogy meg­mutassák az embernek a helyét a világban, megismertessék vele a ter­mészetet, amelyet csak tudással fel­vértezve lehet átalakítani. Olyan nagy az érdeklődés előadásaink iránt megyeszerte — mondja Szalai Béla —, hogy már nem a hallgatóság, hamis az elő­­adók megszervezése okoz gondot. A nyár végén 30 természettudományos előadónk volt, októberig százra emel­kedett a számuk, azóta pedig újabb hatvannal szaporodtak. A legvonzóbb előadás az élet keletkezéséről szóló, amelyről itt, Kaposvárott dr. Franklin József volt egyetemi tanár, kórházi főorvos tartott mintaelőadást elő­adóink számára. — Falva­inkban megcsináltuk a »propaganda-ablakokat« — folytatja — Már jóval az előadás előtt képe­ket helyezünk el az ablakokba annak tematikájáról, s a képeket sokan né­zegetik. Az ablak alá kis levelesládát helyezünk és az előadók az est vé­geztével felhívják a hallgatóságot, hogy észrevételeiket, az előadásokkal kapcsolatos vagy egyéb kérdéseiket írják meg és m­i minden ilyen levelet megválaszolunk. Egy csomó témát vetettek fel így a levelezőink. Töb­ben is kiváncsiak arra, hogyan épül a földalatti gyorsvasút, a fejlett mező­­gazdaság kérdései s a természet át­alakítása iránt is, nagy az érdek­lődés. Kaposvárott, a járási székhelyeken külön úgynevezett »reprezentációs« előadásokat is tartanak, azonban úgy érezzük, hogy a kis falvak természet­­tudományos előadásai is ugyanolyan fontosak és jelentősek, mint amazok.

Next