Kisalföld, 1971. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-12 / 293. szám
művészet i. A. Nyekraszov* . rf* ‘ n „tegnap... Tegnap, mikor hat óra tájt jártam a Széna téren, Egy fiatal parasztanyát korbáccsal vertek éppen. Nem sirt, nem volt egy hangja se. Csupán a korbács zúgott. A Múzsát hívta: „Látod-e, Verik a testvérhúgod!" (Fodor András fordítása) * 1821. december 10-én, 150 évvel ezelőtt született a XIX. század egyik legnagyobb orosz költője. A NOBET. DÍJAS NERUDA STOCKHOLMBAN. — Pablo Neruda chilei költő (középen), az idei irodalmi Nobel-díj nyertese feleségével, Matildedal megérkezett Stockholmba, hogy átvegye a díjat. (Telefoni — AP — MT —KS) Akácz László KLÁRIKA — Láttad a tévében annak idején azt a Dzseni-filmet? — Melyik Dzseni-filmet? — Hát amelyikben olyan szépen föltalálták azt a kis huligánpalántát, aki verseket ír... — Miért kérdezed? — Merthogy van nálunk egy kis szoknyás, akinek az apja ugyanúgy iszik, a családja ugyanúgy szétment, és ő ugyanúgy naplót meg verseket ír, mint amaz, csakhát a dolgait egy kicsit másként intézi. Albérletet fizet, három műszakozik, iskolába jár... Akarsz találkozni vele. — Ez a naplója, Klárika? — Igen. Itt kezdődik, a harmadik lapon... „Születésemkor egy határmenti kis faluban laktak a szüleim. Apám kőműves volt, ő 27, anyám 19 éves. Anyám szerint, amikor kicsi voltam, szinte fehér, lobogó hajam volt. Sok baj nem volt velem, mert keveset sírtam, és így magamra hagyhattak napokra is. Úgy látszik, már ekkor szerettem az egyedüllétet, a magányt.” — Miért jött el hazulról Klárika? — Mit* tehettem volna egyebet? Vége lett a nyolc osztálynak, kezdenem kellett valamit magammal. Otthon meg, abban a kicsi faluban, ahol a gyerekek utánam kiabálják, hogy apám melyik árokban fekszik?!. .. ★ „Amikor először ültem iskolapadba, nagyon sírtam. Pedig később rájöttem, hogy itt szép és jó. Emlékem őrzi az iskola igazgatóját meg Annuska tanító nénit, aki mindenkihez olyan kedves volt és megértő. Olyan jó volna még egyszer látni. Annyit tudok róla, hogy Budapestre mentek lakni.” — Miért lett éppen szövőtanuló? — Mit tehettem volna egyebet? Ezt hirdették a legjobban, és első szóra fel is vettek. Nekem meg nem volt semmi fontosabb, mint az, hogy csak el, el onnak, hazulról. ★ „Otthon pokol volt az élet. Apu részeg volt, mint a csap, nem törődött azzal, hogy mit eszünk. Bizony, sokszor volt úgy, hogy nem vacsoráztunk azért, mert reggel is enni kellett. Édességre sohasem jutott, s ha egy hónapban egyszer kaptunk egy forintos csokit, az már sok volt.” — Hogyan szokta meg a gyári életet, nehéz volt-e a fizikai munka? — A gyárat gyorsan megszerettem. Jó volt látni, ahogy abban a nagy csarnokban örökösen zakatolnak, forognak a gépek. De ahogy eleinte mivelünk a művezetők bántak, az egyenesen pokoli volt. Egyikmásik éppen csak azt nem mondta, hogy kuss. Volt bizony sok olyan napom, hogy arra gondoltam, fogom magam és leszámolok. De aztán mégis csak maradtam. ★ „Édesanyám nagyon sokat dolgozott, hogy megélhessünk. Sajnos, sok-sok pillanat jut eszembe erről az időről. Az iskolában nem értették meg, hogy miért megyek mindig kisírt szemmel, miért vagyok mindig kedvetlen.” ★ — Aztán mégis megszokta a szövődét ... — Aztán mégis megszoktam. Anynyira megszoktam, hogy mindjárt az első évben versenyre is vittek. Nehéz verseny volt, s mikor végül ott álltunk az elsők között, nem akartunk hinni a zsűrinek, mert nem is mertünk gondolni a harmadik helynél jobbra Nem tudom, hogy mertem, de a végén felálltam, és biztattam a többieket. Azt mondták rá, hogy én vagyok a legkedvesebb pofa ... ★ „Később nagyszüleimhez költöztünk. Korábbi lakhelyünkről nem vittem mást magammal, bínt magány- és ábrándszeretetemet és sok fájó emléket. Nem sajnáltam, csak a liliomot, meg a szomszéd nénit. Az új községet nehéz volt megszokni. Anyám is egyre idegesebb lett. Ha rosszabb jegyet kaptam, úgy kiabált velem, mint a sükettel. Jobb lett volna, ha az államnak adlak — mondta —, mert az az utálatos apád mindig iszik, és te nem tanulsz, csak a villanyt égeted.” — A verseny után? — Következett a szakmunkásvizsga. Annyira tudtam az anyagot, hogy félig sem engedték elmondani. Aztán tíz napra elvittek a Balatonhoz. Ott egy nemzetközi táborban sok érdekes emberrel megismerkedhettem. ★ „Történt egy napon, hogy a titokban írott kisebb írásaim tömkelegét, összesen három spirálfüzetet, széttépve találtam meg. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Betetézte minden eddigi szenvedésemet. Kórházba kerültem, nyugtátokkal kezeltek. De sokáig hiába, mert csak sírtam. Aztán egyszer meglátogatott anyám. Mintha nem is ő lett volna. Úgy beszélt akkor velem, mintha egészen pici lánya lennék, és ettől végtelen boldogító lett az életem.” ★ — Hogyan él most? — Keresek általában 1800 forintot, ebből az albérlet 250. Aztán a villamosbérlet, az ebédjegy, ha délelőttös vagyok. Néha egy szoknya, egy blúz, és a buszköltség haza, mert minden héten hazajárok. Meg hát a füzetek, könyvek... — Milyen füzetek, könyvek? — Gimnáziumiak. Tavaly ősszel oda is beiratkoztam. Most kezdtük a második évet. ★ „Ebbe a naplóba mindent beleírok.” — Miért ír? — Erre nem tudok válaszolni Csak azt tudom, hogy néha le kell ülnöm és leírni mindent, ami velem történik. Néha csak úgy, ahogy kifut atollamból, máskor meg lassabban, versben. — Mondjon egy verset! — Végig egyet sem tudok, csak sorok jutnak az eszembe. „Hosszú az út, az idő röpke, tovaszáll kacéran, mint a fecske”. Ezt meg odahaza írtam. „Mikor idézem az arcod, úgy érzem, jön a nyár...” Ezt meg már itt. — Klárika, végül is mi lesz majd magából? — Nem tudom. Most járok a gyárba, dolgozom, végzem a gimnáziumot. Aztán majd csak lesz valami Kicsi koromban ápolónő szerettem volna lenni, majd író meg sebész. De hát hol vannak már ezek az álmodozások... — Hol vannak? Ne higgye, hogy olyan messze vannak, Klárika! Nehogy azt higgye! ★ ★ ★ ★ — Na, találkoztatok? — Találkoztunk. — És? , — Annak a tévés Dzseninek nem merték mutogatni az arcát; emlékezhetsz: visszájára fordították, kifehérítették. Ezt a kis Klárikát viszont plakátra másoltatnám. Jó nagy plakátra, szembefordítva, színesen! Déryné ifjasszony Nagy-Győrben Sopronban, Bécsben A magyar színészet története az első primadonnaként tartja számon Déryné Széppataki Rózát. A magyar színészet igazi hőskora volt az, a XIX. század első négy évtizede. Vezéralakja, Déryné ifjasszony elsősorban énekesnő volt, s operákban, könnyű zenés darabokban egyaránt kitűnő alakításokat nyújtott Vonzóan énekelt népdalt, de ha úgy hozta a színjátszói szükség, tragédiákban, komédiákban is nagy sikerrel szerepelt. Sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy színpadi műveket is fordított, s mindezek betetőzéséül élete utolsó öt esztendejében, 74 és 79 éves kora között megírta emlékiratait amely, tulajdonképpen a magyar színészet említett korszakának maradandó értékű korképe. A háromkötetes nagy mű „Déryné naplója”-ként szerepel a köztudatban, de voltaképpen utólagos visszaemlékezés. Déryné könnyeA Nagy-Győrről szóló részek a III. fejezetben vannak, amelynek címe: „Vándorúton. Keresztül-kasul a hazán” (1815—1822). E mozgalmas vándorszínészi hét esztendő egyikéről, az 1820-ikról így ír Déryné: „Egész nyáron mindenfelé utaztunk. Voltunk Vasvár megyében, aztán Zala-Egerszegben, Aradon, Pécsett, Nagy-Győrben. Mindenütt nagy tetszéssel fogadták a társaságot, kivált Nagy-Győrben igen szerették az operákat. Már ott akkor is igen értelmes, műértő publikum járta a színházat. Operáink jól betanulva, s nagyon összevágólag, precízióval adattak." Mi tagadás, 151 év távlatában is bőszként olvashatjuk ezeket a sorokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Győr már 1820-ban is a „muzsika városa” volt. S az akkori közönség lelkes művészetszeretetét a továbbiakban is bizonyítják Déryné emlékezéseinek Azok a részletei, amelyekben eldén, fordulatosan, szemléletesen ír, könyve szépirodalmi műként is számottevő alkotás, amelynek azonban elsősorban színháztörténeti értéke felbecsülhetetlen. Rendkívül értékesek azok az adatok is, amelyek a régi győri színházról és a közönségről szólnak. Győrött már 1798-ban, a vidéki városok között elsőnek, felépült a kőszínház, amely a Rába-szigeten 1928-ig fennállott. Déryné 1820 nyarán játszott a győri színházban, s a várost az akkori nyelvhasználat szerint Nagy-Győrnek nevezik. Koltai Virgil a „Győr színészete’’ című, 1889-ben kiadott művének első részében megemlíti, hogy Kilényi színigazgató országszerte híres társulatának tagja volt Déryné is, s egy-két mondatot fűz győri szerepléséhez is. Az „Emlékezések” - nek ezek a részletei azonban feltétlenül megérdemlik, hogy pontosan idézzük őket mondja, hogy hosszú évek múlva ügyes-bajos dolgai intézésére ismét megfordult Győrben, s a győriek úton-útfélen azt kérdezték tőle: „Itt van, Déryné? Mikor lép föl? Legalább egy vendégszereplésre!” A színigazgató is azzal fogadja: „Megszólítottak már többen, mikor fog fellépni az ifjasszony.” Dicsérő bírálat Sopronban ! Mint már jeleztük, az 1820. esztendő nyara rendkívül mozgalmas volt Déryné számára. Győrből átmentek Sopronba. „Ott többnyire operákat adtunk, mert csupa német publikum volt” — olvassuk az emlékezéseknek abban a fejezetében, amelynek címe: „Első bírálók Pozsonyban, Sopronban.” A Magyar Kurír című akkori folyóirat 1820. II. félévi számában terjedelmes bírálatok jelentek meg a pozsonyi, majd a soproni előadásokról. „Akkor olvastam legelőbbször bírálatokat a színészetről” — mondja Déryné, és így folytatja: „Teljes megelégedéssel dicsérte a társaság elsőbbjeit, szerepeik helyes felfogásánál fogva. Ott is mindenekfölött ki voltam emelve, valamint Sopronban is. Ott is jöttek a bírálatok, melyek hangomat magasztalták. Még akkor nem hullámzottak sem koszorúk, sem dicsérő versek. Nagyra , vettük, ha egy bírálat dicsérőleg szólt rólunk.” Déryné ebben az évben már valóban a „társulat eleje” volt. Kilényi, az igazgatója természetesen nem akarta más társulathoz engedni, inkább megígérte, ha közelebb kerülnek Bécshez, néhány napra a maga költségén felviszi Bécsbe. A bécsi tanulmányút igen szép, meleg idők jártak 1820 augusztusában és szeptemberében, jó alkalom nyílott tehát arra, hogy társulatának megmutassa Bécset. A bécsi tanulmányút igen eredményes volt Déryné számára, mert néhány rövid esztendő múlta ország-világ előtt felülmúlta a német színészeket. Hívták is a német színészet kötelékébe, rendkívül kedvező, bőkezű szerződésekkel. Déryné azonban mindvégig hű maradt a nehéz sorban, száraz kenyéren és hideg vizen tengődő magyar színészethez. Emlékezéseiben röviden csak annyit mond erről, hogy őt a magyar színészet dajkálta, a magyar közönség szeretetében nőtt nagyra, és a Déryné névnek is ,magyar nyelven szerzett dicsőséget, ne álljon hát a színlapon a neve így: Madame Déry. Talán a lelkes és műértő nagygyőri közönség is megfordult a fejében, amikor sorsát egész életre szólóan a magyar vándorszínészet rozzant ekhós szekeréhez kötötte... BOGNÁR GYULA Műértő publikum a győri színházban