Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
Szapudi András CSÖVEZŐK Először is bemutatkozom: Erika vagyok. 16 éves múltam júniusban. Az általános suli kijárása után gimibe vettek fel. És itt kezdődtek a problémák. De megpróbálom röviden leírni. Megismerkedtem egy pár sráccal és csajjal. Marhául rendesek voltak. Pénz, pia náluk dögivel. Bulcsázni egyik se bulcsázott. De honnan a lóvé? Tárgyilagos felvilágosítás: szajré, kisanyám. Elengednek egy-két albérleti marhaságot, jól szórakozunk. Egy-két hét múlva kezd világosság derengeni bennem. Rájövök, hogy haverjaim hétpróbás csibészek. De ekkor már késő. A gimit is otthagytam. Most már együtt balhézunk. Halálian csíptem a dolgot. Muteréktól ékszert vittem el. Csak egy aranygyűrűt sikerült eladni. Lebuktam. Intézetbe vittek. Szöktem. Nem is a muterékhoz, hanem a haverokhoz. Áprilisban megszűnt az államim. A haverokkal egész nyáron csöveztünk, balhéztunk. Balhé, balhé hátán, megbánás, de már késő. Bulcsáztam (dolgoztam) egy darabig, de kirúgtak. Ekkor kiléptem a galeriből. Tanulni akartam. Elmentem Csurgóra gimibe. De az első tanítási napon rendőrség jött értem. Kész lebukás. Egy és fél napig voltam a fonyódi rendőrségen. Két balhéról tudtak. Beismertem. Kész a tr. Újra haverok, disszidálás. Nem sikerült. Egy nap gyékényesi határőrség, majd 72 óra fogda Kanizsán. Most itthon vagyok újra. Akik még nem buktak le, felkerestek. Újabb balhé? De tudja, hogy van ez. Maga sem tudna leszállni egy gyorsan forgó kerékről. És ha mégis, összetörné magát. Nem vagyok majrés, de most már tényleg elegem van a balhéból. Tudom jól, hogy arra a kérdésre, hogy most mi a frászt csináljuk, ennek a levélnek alapján senki sem tudna frankó tanácsokat adni. De ha én, ami engem aggaszt, muteréknak kinyögném, futnának a rendőrségre. Ha a rendőröknek? Akkor én egy utolsó csőr simlis lennék . Csöngetnek. Egy kislány nyit ajtót. — Erika a rendőrségen van — mondja. — A rendőrségen! Miért? — kérdezem teljesen feleslegesen. — Nem tudom. — Zsuzsa zavartan néz maga elé. — Én semmit sem tudok ...De hamarosan hazajön az apám. Másfél szobás lakás a harmadik emeleten. Csinos bútorzat, gazdag könyvtár, mintaszerű rend. Megérkezik az apa. Magas, értelmes szemű ember, gépipari technikus. Többszörös újító. Amikor megtudja, mi járatban vagyunk, nagyot sóhajt. Lezökken egy székre, végigsimítja homlokát, rágyújt. Kezében remeg a gyufaszál. — Hát, kérem — mondja fáradt hangon —, én már az égvilágon semmit sem értek. Semmit. Ez a lány olyan szelíd, szófogadó gyerek volt, hogy álmomban sem gondoltam volna... — legyint, elcsuklik a hangja. — Rendőrség ... Kérem, én azt hittem, többé-kevésbé ismerem a gyerekeimet. Abban meg egészen biztos voltam, hogy a feleségem előtt nincs, nem lehet titka a lánynak. — Hogy kezdődött? — Még tavaly nyáron, egyszer a barátom észrevette Erikát hosszú hajúak társaságában. Zenéltek, ittak. A barátom beparancsolta a lányt a kocsijába és hazahozta. Részeg volt. Megvertem. Ezután hamarosan vettem neki egy amerikai farmernadrágot, mert nagyon imádkozott érte. Ritka darab volt. 1970. szeptember 11-én az új nadrág nélkül jött haza. Egy ócska piros nadrágot viselt helyette, és teljesen részeg volt. Megvertem, s szerettem voltul tudni, hogy hol járt, mi történt vele. Semmit sem szólt. Elkeseredésemben fogtam és vittem a rendőrségre. Akkor az a lány, azt hiszem, megutált engem. A rendőrségen olyan szemtelen volt, úgy beszélt, olyan szavakat használt, hogy én, az apja, csak hüledeztem, mintha egy másik, idegen gyerek állt volna előttem. Még abban a hónapban megszökött. A rendőrség vitte haza szeptember utolsó napján. November 13-án ment utoljára iskolába, délután leszaladt csokit venni, eltűnt. 16-án este rendőri kísérettel érkezett meg. Két nap múlva kiugrott az ajtón, elfutott, s november 24-én reggel „adták vissza” a rendőrök. December 8-án megint elszökött hazulról, de még aznap leszedték a vonatról, és a Bajza utcai intézetbe vitték. 1970. december 15-től március 3- ig állami gondozás. Eközben a kaposvári fonodában dolgozott, ahol rosszul érezte magát. Megszökött. Ekkor a szülők kérték az állami gondozás megszüntetését. Egy hónapig — májustól júniusig — a Finommechanikánál kapott munkát. Július 23-án levelet hagyott hátra, eltűnt. Csepelen „gyűjtötték be”, oda utazott érte az anyja. Erika magával vitt ötszáz forintot, eladta a garbóját, lerongyolódva került elő. — Minek jöttél — fogadta az anyját Csepelen. A szülők a kisebbik lánnyal üdülni mentek a Balatonra, Erikát leadták a Bajza utcába. A lány haverjai italt csempésztek be az intézetbe, Erika lerészegedett. Az igazgató erre „büntetésből” továbbította a szülőkhöz. Augusztus 2-án a fonyódi rendőrségre kell érte menni. Négy napig itthon, 6-án sétálni ment a városba, s egy nappal később levelet írt Siófokról. Augusztus 16-án újra a fonyódi rendőrség gondját gyarapítja. Reménysugár. Erika Csurgóra készül, tanulni akar. Kék papírral köti be tankönyveit, fehérneműit rendezi. Kollégium. A nyári dolgokról senki sem tud. Az első tanítási napon megdicsérik oroszból és történelemből. Már lelkesedik. És ekkor beszólnak érte az osztályba, menjen az igazgatóhoz. Rendőrök várnak rá. A nyár utána jött. Úgy látszik, nem lehet kiszállni a buliból. Fonyódra viszik, kihallgatják, elengedik. Csurgóra nem mer viszszamenni, hiszen az igazgató félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy nincs mit keresnie ott. A szüleihez sincs kedve beállítani a kudarc hírével. A vonaton határőrök igazoltatják. — Hová mész? — Disszidálni akarok. Határőrség, rendőrség, jegyzőkönyvek. 1971. szeptember 25-én az apja kabátzsebéből elemelt ezer forinttal megint csak útnak indul. Búcsúlevelében ezt írja: „Drága Anyu, Apui Tudom, Ti mindig jók voltatok hozzám. Most sem tudom, miért megyek el. Talán a balhé kedvéért? Magyarország különböző városaiban fogok csövezni. De nagyon kérlek benneteket, a rendőrségen ne jelentsétek be eltűnésem. Ez az elhatározásom szabad akaratomból történt, ezért senkit sem lehet hibáztatni. Ha lebukok, intézetbe visznek. De kérlek benneteket, hogy ne látogassatok meg sehol, ne is írjatok levelet. Higgyétek el, így majd könynyebb lesz elviselni. Erika.” Másnap már a rendőrségen volt. — Nem mondott soha semmit — néz maga elé az apja — se nekem, se az anyjának. Ha a kóborlásai után hazahozták, az anyja lefürdette, jóllakatta, sírt, könyörgött neki, hiába. Nem mondta meg, hol járt, mit csinált, kikkel volt. Egy szót sem lehetett kihúzni belőle. — A Bajza utcai nevelőintézet. Barna arcú csöppségek a hintán, a homokozó körül. — Erika órákig el tudott velük játszani — mondja a gondnoknő. — Amikor már nem volt az intézet lakója, és éppen nem volt szökésben, naponta bejárt hozzájuk. Különös kislány ... Értelmes, melegszívű, számomra megfoghatatlan, hogy jutott a lejtőre. Én nem vagyok pedagógus, de az első találkozásunk után tíz perc múlva már bizalmasan beszélgetett velem. Az igazgatónkért pedig rajongott. Furcsa, hogy a szüleivel soha nem tudott meghitt kapcsolatba kerülni. Kis Lajos, a Zala megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet igazgatója nem híve a rémtörténeteknek, de most — talán maga sem veszi észre — valóságos krimiket ad elő nevelői tapasztalatok gyanánt. Ő nagyon sok Erikának a bizalmasa, jól ismeri az úgynevezett csövezők lélektanát, ezért nem is annyira Erikáról, inkább róluk beszél. — Erika — mint a levelében írja, már ki akart szállni a hajóból — mondom. — Vajon miért nem sikerült neki? — Megpróbálom elmondani... Vegyük azt az időszakot, amely körülbelül júliustól szeptemberig tartott. Pergessük vissza az eseményeket. Megjelenik két fiú Erikánál, akikkel korábban feltehetően kisebb bűncselekményeket követett el. A fiúknak nincs pénzük. Éhesek. A csövezők törvénye: egymás segítése. Ha pénz kell, pénzt ad. Ha ruha, ruhát. Kipakolja a hűtőszekrényt, odaadja a srácoknak. Kösz, Erika. Elmennek. A lány egyedül marad, gondolkodik. Mindjárt hazaérnek a szülők, baj lesz. (Ezek a gyerekek irtóznak a veréstől.) Egyetlen kibúvót lát, a szökést. Néhány nap, éjszaka a haverok között, nádasban, strandon, amíg a csövezőkedv meg nem csappan. Akkor elkezd a rendőrök körül csellengeni, mintegy felhívja magára a figyelmet. Igazoltatás, hazaszállítás, így nem vétett a csövezőtörvény ellen (nem önszántából ment haza), megmaradt a betyárbecsület, s megint van meleg étel, jó ruha, kényelmes ágy. ” A másik módszer a csövezőtörvényt kijátszva hazatérni: a levél. Levél a szülőnek vagy a tanárnak. A címét természetesen nem adja meg, de a bélyegen ott a pecsét. Várja, hogy érte jöjjenek. Egy alkalommal ezt a levelet kapta Kis Lajos: „Kedves Tanár úr! Énrám most nagyon tessék haragudni, mivel dobbantottam. Én úgy gondolom, hogy addig csövezek az ország különböző városaiban, míg le nem bukok. Ez az elhatározásom szabad akaratomból történt, ezért sem szüleimet, sem barátaimat hibáztatni nem lehet. Anyámtól elvittem 5011 forintot. Remélem, míg munkát nem kapok valahol, elég lesz. Viszont azt is remélem, hogy semmiféle lopásra, villabetörésre, autólopásra nem vesznek rá. És, hogy a gimivel mi lesz? Semmi. Mert engem valami vonz. De mi? Ezt nem tudom én se. Egy örök csavargó: Erika." — Egy nap azzal állt elő, hogy tanítsam németre, mert egyszer majd Németországba fog disszidálni — mondja az igazgató. — Erre én. Nézd, Erika, addig sok víz folyik le a Dunán, mindenesetre tanulj. Matematikát, magyart, s ha úgy tetszik, németet is. Két nap múlva: „Tanár úr, hülyeség az a disszidálás. Tanulok. Érdemes tanulni.” Készül a gimnáziumra, bejár az intézetbe, egy ideig nincs vele semmi baj. Aztán egy nap a mozikertben összetalálkozik néhány régi haverral. Felelevenítik a közös élményeket, hogyan vágták át a rendőrt, a tanárt, a szülőket. Aztán: Erika, szerezz egy ötvenest! Erika szerez. Egy pulcsi is kéne, mert már hűvösek az esték. Erika odaadja a pulcsit, s mivel a szülőket most sem tanácsos megvárni, „dobbant”. És kezdődik minden elölről. Ördögi kör. Hogy két szökés között mi történik az Erikákkal, azt nagyjából nyomon követhetjük. Azt azonban, hogy csövezés közben, hol, kikkel, mit csinálnak, azt a legtöbb esetben a rendőrség kénytelen nyomon követni. Mindenesetre a Balatonparti nádasok sokat tudnának mesélni. Egy fiatalember, akit csövező körökben „tanár úrnak” neveznek, s a nyáron kilenctagú galerit vezetett a Balaton partján, most kísérőmmé szegődött. Mint mondja, kizárólag Kis Lajos kedvéért, akinek ő többet köszönhet, mint az apjának. Erikát is jól ismerte az intézetből és a Balaton környékéről is. — Egyszer itt járt a Partizánnal — mondja, miközben Balatonmárián, a nádasban csörtetünk a „tanár úr” nyári tanyája felé. — Ki az a Partizán? — Galerifőnök. Közelebbről nem ismerem. — Hogy él a csövező a Balaton partján? — Reggel korán kel, hogy a tejbolt előtt hozzájusson némi élelemhez. Napközben fürdik, este ismerkedik. — A tejet, kenyeret vásárolják? — A csövező lehetőleg semmiért sem fizet. — Egyáltalán, van valami pénze a csövezőnek? — Előfordul, hogy van. Ha otthonról jön, hoz magával. De az nem sokáig tart. És különben is, a galeriben minden közös. — Eszerint lopni kell. — Élelmet, egy-egy ruhadarabot a strandról. Vannak, akik komolyabb bűncselekményeket is elkövetnek. A „tanár úr” galerije a szolídabbak közé tartozott. Néhány zacskó tej, pár csomag túró, és kilenc üveg Cola terheli a főnök lelkiismeretét. — Társadalmi tulajdon — mondja szakszerűen. — Azonnal beismertem. Ha letöltöm a büntetésemet, tanulni fogok. Nevelőotthonban szeretnék tanítani a Kis tanár úr mellett. Egy fűzfa emelkedik ki a nádasból. Arra megyünk. — itt volt az őrkunyhó — mondja kísérőm. — Ha idegenek jöttek, az őr jelzett, és mi három ösvényen húztuk el a csíkot. Bejárjuk az ösvényeket, végül eljutunk az egykori tanyára. Már nincsenek itt a nádpallók, csak egy rongyos műanyag szatyor emlékeztet a nyárra. — Mi lesz Erikával? Kis Lajos a homlokát ráncolja. — Az attól is függ, milyen bűncselekmények részese volt, sok mindentől függ. Nekem mindenesetre az az elképzelésem, hogyha kijöhet, magam mellé veszem, magán úton tanítom és leérettségiztetem. Talán meghökkentő, amit most mondok Én abból a lányból pedagógust akarok nevelni. Tűnődve néz maga elé, folytatja: — Csurgón talán megkapaszkodhatott volna. Ott egyhamar nem találtak volna rá a barátai, később pedig már lett volna ereje lerázni őket. De hát a nyár utánanyúlt. A rendőrség nem pedagógiai intézmény, és hozzá kell tennem: a Balaton környékén, sajnos, emberfeletti munka hárul a rend őreire. Csak egyetlen példát említek. Fonyódon van egy negyven férőhelyes megőrző, ahova a csellengő fiatalokat gyűjtik össze, hogy épségben, lehetőleg még bűncselekménytől mentesen küldjék őket vissza a szülőknek. A negyven férőhelyes megőrzőben 160-nál sohasem volt kevesebb fiatal a nyáron. Nagyrészt jómódú, jó állású szülők gyermekei, akik ötven forinttal a zsebükben két-három hétre jönnek, s akkor érzik magukat „belevalóknak”, ha meg tudnak élni ebből az ötvenesből. Hogy miként sikerül ez nekik, az senki előtt sem kétséges. Kérem, tizennégy-tizenöt éves lányok egyik alkalmi partnertől a másikhoz sodródnak. Magukévá teszik a csövezők törvényét ... Évente hat-hétezer fiatal szökik el valahonnét, otthonról, nagyszülőktől, intézetekből. Kérdem, ki rendőre győzi ezt... — És a nevelők... A nevelés? — Igen, a nevelés. Szerintem a szokványos pedagógiai módszerek ma már nem elegendők. És legkevésbé a szülők módszerei elegendők, ötezer szakmát tanítunk Magyarországon, s csak éppen azt nem tanítjuk meg, hogyan lehet valaki szülő. Sokan mondják: hiányzik a bot, hiányzik az isten. Pedig a bottal, istennel csak idomítani lehet. Ezek nélkül is sok még a megfélemlítés otthon, de az iskolában is. Őszintén szólva, kizárólag a törődés és a hozzáértés hiányzik. Semmi más. Nyújtózó virulás Vagy eva ,elv., irodalom