Kisalföld, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK A Tanácsok a művelődésért Nézegetve a megyei, a városi, a nagyközségi tanácsok végrehajtó bizottságainak napirendi pontjait — s bizonyos élményeknek és személyes tapasztalatoknak is birtokában —, megállapíthatjuk, hogy igen sok művelődési téma szerepel mostanában a tárgyalni valók között. Nem véletlen jelenség ez, természetesen; körülbelül ott tartunk,hogy szemügyre lehet, s kell venni az állami aparátusok közművelődési tevékenységét. Két-két és fél esztendő eredményei és gondjai már adnak alapot az áttekintésre, a további feladatok kijelölésére. A HALADÁSI IRÁNY Az MSZMP KB 1972. júniusi határozatának végrehajtásából igen nagy munka hárult a tanácsokra; nekik kellett elsősorban cselekedniük, hogy növeljék egyebek között az ifjúság művelődési lehetőségeit, kedvezőbb feltételeket te- ■ remtsenek a felnőttoktatásban, segítsék a munkások fejlődését, fejlesszék területükön az állami oktatás számos formáját. S feladatuk — nem utolsó sorban —, hogy a közgondolkodás szintjének emelésére a művelődési lehetőségek új meg új formáit kutassák fel, kísérletezzenek a korszerűbb megoldásokkal, a célravezetőbb eszközökkel. Hol tartanak, mit tettek eddig? Erről adnak számot a művelődési osztályok a tanácsok vezető testületeinek. Milyen haladást értek el a terület iskolarendszerének, könyvtári hálózatának, művészetoktatásának, művészetpropagandájának, múzeumi ismeretterjesztő tevékenységének hatékonyabbá tételében; hogyan gazdálkodnak a művelődésügy anyagi javaival, miként terveznek. A témák magukba foglalják azt is, hogy a területi tanácsok hogyan élnek hatáskörükkel, kiváltképpen azokkal a hatáskörökkel, amelyeket a minisztériumok — jelen esetben elsősorban a Művelődésügyi Minisztérium — átadott számukra. A tennivalók legfontosabb egyike az általános iskolai oktatás körülményeinek fejlesztése. A művelődésügyi osztályok évek óta elsőrendű feladatuknak tekintik az általános iskolák közötti szintkülönbségek kiegyenlítését, örvendetes, hogy sok megyében a tanulók 80— 90 (néhol ennél is magasabb az arány) százaléka részesül már korszerű oktatásban. Emelkedett a szakképzett pedagógusok száma. A LEGÉLÉNKEBB VITÁK E fejlődési tendenciák gyorsítása — illetőleg a kedvezőtlen jelenségek okainak feltárása és mielőbbi megszüntetése — lehetetlen a végrehajtó bizottságok aktív támogatása nélkül. Amint a tapasztalatok mutatják, a végrehajtó bizottsági üléseken a legélénkebb vita általában az oktatási kérdések körül bontakozik ki. Ez érinti a legtöbb családot, ez érintkezik a legnagyobb felületen a mindennapi élettel. Sok olyan kollektív állásfoglalás történt a testületi üléseken, amely a művelődésügy legfőbb állami irányítóit ösztönözte akár közvetlen beavatkozásra, akár egyes intézkedések megerősítésére, esetleges módosítására. A megyei és városi művelődésügyi osztályok beszámolnak arról a nagyméretű társadalmi összefogásról is, amit a korszerű oktatás-nevelés jobb feltételeinek érdekében kibontakozott — az iskolák és a helyi termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, üzemek, intézmények szép együttműködéséről. Sok „kényelmetlen” állásfoglalás is vár a végrehajtó bizottságokra. Hogy mást ne említsünk: az elmúlt években igen jelentősen, de egyenetlenül fejlődött a napközi otthoni hálózat. Vannak új napközi otthonok, amelyekben minden szükséges felszerelést, kényelmi berendezést megtalálhatnak a gyerekek, s vannak ridegek, sivárak, otthontalanok. A tanácsok vezető testületeinek kell megszabniuk: hogyan osszák el a rendelkezésre álló öszszegeket a jövőben, biztosítandó a harmonikus, egyenletes fejlődést. KÖNYVTÁRAK, MÚZEUMOK Igen nagy eredményeket értek el az elmúlt években a megyei, városi múzeumok és a levéltárak. Kutatásaik, kiadványaik témáinak köre olyan széles, hogy kísérletet sem lehet tenni akár változatos felsorolásukra. Megnőtt a kiadói tevékenységük is. A megyei és városi tanácsi végrehajtó bizottságoknak, amelyek elé a mostani tárgyaláskor napirendi pontként a múzeum, a levéltár munkája kerül, állást kell foglalniuk — szakszerű előterjesztés alapján — természetesen, abban is, hogy milyen ésszerű mértékig terjedjen a tudományos kutatómunka, s milyen energiát kell átcsoportosítani a közművelődési — ezen intézmények esetében elsősorban ismeretterjesztő— tevékenység ellátására. FELELŐSSÉGGEL, FELKÉSZÜLTEN Néhány téma és probléma jelzésével természetesen csak tökéletlenül határolhatjuk be ezt a nagy területet, amit a közművelődés tanácsi irányítása jelent, s amelynek problémáival sok-sok tanácsi testület vezetői foglalkoznak. Méghozzá, amint a tapasztalatok mutatják, nem „kötelező” napirendként, hanem elmélyülten, nagy felelősségtudattal és felkészültséggel. Hiszen amivel bánnak ezúttal: a műveltség szellemi és tárgyi feltételei, annak egész anyaga, közege a szocialista közgondolkodást formálja. Tamás István ben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! Így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956- os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett,, amely lehetővé tette, hogy tanuljon, és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956-ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta. — Aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. MÁSNAP visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős embernek tetszett. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam következő munkájához. Felhajtottuk borunkat. — Az új munkám Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. KISFALUDI Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Ó, Leningrád!.. . Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az íjász az Ermitázsban látható ... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. GEORGIJ HOTOZOV ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvan éves író a leningrádi irodalmi-mvészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. (Fordította: Lovass Pálné) művészet Az ember dicsérete Az öntő derékig mezítelenül dolgozik. Izzadság fénylik bőrén, a vakító vas bevilágítja a műhelyt, imbolygó árnyékokat rajzol a falakra, és az arcon élesebbre húzza a ráncokat, kiemeli az izmok feszes játékát. Sötétek-kormosak a gépek, az öntőformák, csak a folyékony vas tiszta, fénylő, ahogy a formába ömlik az üstből, és izzó cseppjei szétpattannak az emberek közé. Az öntő mezítelen testén, közvetlen a nadrágszíj fölött két-három centi széles sávban égési sebek látszanak. A már begyógyultakat is újra elevenné égeti az izzó fém, a lecsorduló izzadság pedig ismétlődő fájdalmat ébreszt a friss sebben. Vajon mi dicséri, mi dicsérheti az embert? Az öntödei kép évszázadok alatt alig változott. A vasat tűzzel és erővel alakítja az ember, és a vas újra és újra ellenáll, újra és újra sebeket ejt az emberen. Ha másként nem, hát megrokkantja, kiszárítja a tüdőt és elsorvasztja az izmokat. Az embert dicséri — kitartásáért — a seb a nadrágszíj fölött, az embert az izzadság és az izmok játéka is, az embert dicséri a homályló üzem meg a szertefröccsenő fém, amely végül kitölti a neki szánt formákat. A küzdelem és fájdalom tiszteletet ébreszt, de a szép formájú, kihűlt fém fölött az örömöt csak az érezheti igazán, aki naponta újra megbillenti az izzó anyaggal teli üstöt, azután szomját oltani szódát iszik, és keze fejével törli meg száját. Mi dicsérheti még az embert? Az üzemcsarnok üveghomlokzata, alul és felül a körbefutó feketés sávval, mögötte a sárga tornyok — mintha az ember vágya, álmai teremtődtek volna újjá a tájon. És az üveghomlokzatú épületen belül, a Magyar Vagon- és Gépgyár új acélöntödéjében mindenütt világosság, a falak apró mozaikcsempékkel burkoltak, a gépek, berendezések színesek. A vezérlőfülkék ablakain tükröződik az üstből kiömlő fém sávja. Az üstöt daru emeli a gép készítette forma fölé, az öntő pedig fehér munkaruhában, egy kar segítségével nyitja és zárja az üst nyílását. A kiöntött formából áttetsző, világos lángok csapnak ki. A vezérlőfülkében színes üvegtáblákon rajzok, folyamatábrák, előttük számtalan gomb, kapcsoló. Mérnökök állnak a gépek mellett és technikusok. Szinte elvesznek a hatalmas üzemcsarnokban, a náluk százszor, ezerszer nagyobb berendezések között. Arcukat, alakjukat nem az izzó van, hanem a nap fénye világítja meg, izzadságcseppek sem gyöngyöznek testükön, és izmaik feszes játéka sem látható. Műszerek és automatikák kényszerítik folyékonnyá a fémet, és zárják formába a folyékony anyagot. Azután, ha kihűlt, porosan, gyorsan működő gépek adják vissza az ember kezébe újra öntvényekként. Itt a gépek, berendezések ébresztenek tiszteletet, és az az ember, aki megszerkesztette, megépítette ezeket. Itt már nem az öntők látható munkája dicséri az embert, hanem a gép. Nem a nadrágszíj fölötti sebek dicsérik az embert és nem is az izmai, hanem a szellem, mivel könnyebbé tette saját munkáját. És öröme is más már, hiszen a fém legyőzéséhez a fémet állította önnön szolgálatába. És nagyobb a hatalma és nagyobb a tudása is. És tudása dicséri az embert. Nemcsak azé, aki megszerkesztette, megépítette az új öntöde gépeit, műszereit, hanem azé is, aki most irányítja és javítja őket. A mezítelen felsőtestű férfi helyén, akinek bőrén maró sárrá válik a por, a korom és az izzadság, most fehér ruhás mérnök és technikus dolgozik, és kezében nem az öntőüst rúdját tartja, hanem az automatikák rajzait, a szereléshez, javításhoz szükséges csavarhúzót, fogót. És akkor dolgozik jól, ha kevés mozdulattal irányítja a gépet, és ha tudása segítségével javítja az automatikák, műszerek hibáit. A sok évszázados öntödei kép változik Nem fizikai ereje, szívóssága és nem is az izzó fém égette sebe, hanem tudása, szelleme dicséri az embert. Szalay Antal Kiss Dénes NŐK Nap süt nap A nők is ruhákba és nagy szemekbe öltözve járnak Átsétálok tekintetükön szemöldökük diadalívei alatt Tárt kapuk ők hetedhét tengerre rétre hol ölelés minden mozdulat és vakít a szerelem napjaink örök meztelensége Kossa István Dunától a Donig (Részlet) Hideg, áprilisi eső zavart haza bennünket 1942. április 23-án a Vörös Sziklára rendezett túráról. Lányom már messziről elibém szaladt. — Apu! Behívót kaptál! Nem hittem el. Hogyan is hihettem volna, hiszen a zsebemben volt a felmentés, mely 1943. február 1-ig minden katonai szolgálat alól mentesített. Még az újoncozás alól is. Igaz, több mint négy esztendeje már besoroztak, de az én korosztályomból még senkit se hívtak be kiképzésre. A behívó tényleg ott volt. „Kossa István újonc, tartozik 1942. április 25-én reggel 8 órakor, a nagykátai kiegészítő parancsnokság tápiósülyi kirendeltségénél jelentkezni. Három napra való élelmet hozzon magával” — figyelmeztetett a behívó. Csak úgy, viharkabátosan, túrabakancsban rohantam a szakszervezetbe. Ott már hangyaboly fogadott. Az egész vezetőség behívót kapott. Elnök, főtitkár, mindenki, akinek nagyobb szerepe volt az utóbbi években a szervezeti életben, szinte kivétel nélkül a behívottak között volt. Első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy politikai behívás történt, bár mindenkinek katonai rangját is feltüntették a behívón. A furcsa azonban az volt, hogy a behívottak között nemcsak már kiszolgált katonák, az elmaradt korosztályokkal besorozott újoncok voltak, hanem olyanok is, akiket ismételt sorozásokon katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak találtak. Még egy gondolkodóba ejtő körülményt fedeztünk fel. A Beszkártnál szokásos az ugyanazon nevűeket számmal megkülönböztetni. A katonaságnál azonban nem. Mégis a behívók Nagy II. József, Németh I. István, Grúber I. Miklósnak szóltak, összehasonlítottuk az írásokat. Pontosan ugyanaz a kéz írta valamennyit. Ezek a behívók tehát egészen biztosan a Beszkárt katonai irodájában készültek. Nem volt vitás előttünk. Furcsa katonai szolgálat lesz az, ahova a vállalat hivat be bennünket. Éppen azokat, akik az egyre erősödő szakszervezeti mozgalom irányíti voltunk. Másnap előírásszerűen jelentkeztünk a vállalat katonai parancsnokságán. Senki sem kapott felmentést. Itt már új hírt hallottunk: nem katonai szolgálat, hanem munkaszolgálat lesz. A szakszervezetbe egymás után futnak be a hírek. Más vállalatoknál is behívót kapott egész sor szakszervezeti bizalmi. Jelentik: a szociáldemokrata párt néhány funkcionáriusa is a behívottak között van. Egész nap szaladgálunk. Estére bizalmi ülést hívtunk össze, hogy a szakszervezet vezetésében fennakadás ne legyen. A funkciókat át kell adni az itthon maradóknak! Peyer telefonált, hogy tudomására jutott a bizalmi ülés összehívása. — Részt akarok venni. Megegyeztünk este kilenc órában. Félóra késéssel kezdtük. Tóth Mihály számolt be a helyzetről. Viharos közbekiáltozás zavarta. Peyernek szólt, aki kopasz feje búbjáig vörösödve ült ott. Nem is szólalt fel. Csak a gyűlés után informált bennünket róla, hogy Ukrajnába munkaszolgálatra visznek bennünket. — Közel se lesznek a fronthoz, inkább munkások, mint katonák lesznek ott — próbált megnyugtatni bennünket. Mégis komor volt a hangulat. Se testünk, se lelkünk nem kívánkozik a frontra. Mi, a világháború után felnőtt szakszervezeti vezetők ízig-vérig háborúellenesek vagyunk. A frontról hazajöttek elbeszélései még kevésbé teszik ezt a kirándulást számunkra kívánatosnak. Mozgalmi szempontból különösen aggaszt a behívás bennünket. Nemcsak azért, mert a szervezet jobb erőit vonják ki, de azért is, mert olyan tapasztalataink vannak, hogy egyes frontot járt szakszervezeti tagokat a fasiszta frontpropaganda megmételyezett. A vonatnál nagy sírás-vívás. Hátizsák, kitűnő túrafelszerelés azoknál, akik már ismerik a munkaszolgálat rejtelmeit. Rajtunk díszétől megfosztott Beszkár-egyenruha. Katonaládáinkat a kiszolgáltak mosolyogták. A vonaton majdnem mindenki kezében Népszava. Faljuk a híreket. „Magyar és német kötelékek harcai a vörös szabadcsapatokkal. Kivégeztek harminc kommunistát Rouenban. Tizennégy kommunistát ítéltek el Párizsban. Halálra ítéltek egy francia tisztet. Kommunistákat tartóztattak le Svájcban.” Egy nap híres a sok közül. Nem sok jóra van kilátásunk. KOSSA ISTVÁN hetven éve, 1504. március 31-én született. Könyvének részletét tisztelgő megemlékezésül közöljük. 9