Kisalföld, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
1990. december 15., szombat KISALFÖLD MAGAZIN Bősze Balázs Újból Szentgyörgyhegyről A mélyben távol tó ezüst szalagja, vidám kurjantással dörög a hegy, aranyöröme pohárba töltve, s már minden egyremegy. Ottmaradt a múlt jókora darabja, megszegett kenyér. A Hold a bazaltzsákokig ér, el ugatja a távolt, ... de gyönyörű ifjúság volt! Fotó: Szabó Béla folyópart A hűség jegyében Rázó József kiállított képei Rázó József festőművész, a 64 éves, soproni polgárrá lett csornai, 9 gyermekes család sarja, aki élete során felemelkedést és mélypontot, nélkülözést és sikert végigélt anélkül, hogy környezete különösebben tudomást szerzett volna róla. Talán a család, a falu kényszerítő tisztessége és kemény, emberséget követelő erkölcse az oka, hogy a közösségi érzelmek, a zokszó nélküli lemondás, a küzdeni tudás így alakultak ki benne. Első önálló kiállítása 1969-ben Sopronban vegyes fogadtatású volt, de megnyitotta az önálló tárlatok sorát. Amilyen hűséges típus, olyan hűséget mutat kiállításainak helyszíne is. A megyében állít ki, csak egy kivétel van - Tokaj -, de ez is a hűség jele. Munkáival figyelmet keltett, megyei festészeti díjat érdemelt ki és a 15 év elteltével megismételt soproni önálló tárlata már teljes sikert aratott. Salamon Nándor írta róla ekkor: „Több kiállítással a háta mögött a munkával töltött két évtized ellenére is magára maradt megyénk művészei között." Bár különállását semmivel sem igyekezett kiemelni, mégis problémáival, törekvéseivel jobbára egyedül maradt. Szellemi erőforrásai, tanítómestereinek hagyatéka révén képviselője lett - egyedül ezen a vidéken - a magyar konstruktivista törekvéseknek. Nyugtalan, kereső természete nem engedi a megtalált formakincsek ismétlését...” Szerencsések vagyunk, mert nemcsak az utóbbi évek alkotásait láthattuk a közelmúltban a Művészeti Egyesületek Házában a falakon, hanem egy kis keresztmetszetet az életművéből. K.L. Csendélet dőlt fazékkal Parcsami Gábor ------------------------------------------------------------------------------------------------------ Négysoros (Balogh Attilának) csontig cigányukt vers kopog részeg templomokban mankósított szerelem liheg öngyilkos csillagokba V____________________________________________________________) Magyari Barna Őszi levél Kubik Imrének Nagyszalontára a ballada kétnaponként mosakszik akkor is csak háziszappannal a melankólia ma gumicsizmában lépett hangulatomba a kukák mellé kirakott szomorúság közt guberál az ősz most a lerongyolódott tájképek szakadt zoknijait kedvezménnyel stoppolja a csend a kertben ökumenikus disszertációját hosszan olvassa a hideg szérszakállú november egy kis noteszbe jegyzetel 5 Cserge az aszfalton A borongósra fordult őszi napokban országszerte látványosan visszaesett az idegenforgalom. Nincs már nyüzsgés a sétálóutcákon és a vásárcsarnokokban, a kávéházakban és a sétányokon. A bolhapiacokat rendre felszámolják, az utcákon is egyre kevesebben kereskednek. Az idei turistaszezonnak azonban volt egy sajátos színfoltja, amely most, a nyugatiak megritkulásával válik feltűnőbbé. A hosszú szünet után tömegesen útlevélhez jutott erdélyi magyarság új turisztikai műfajt avatott: a bevásárló turizmus néprajzi változatát. Széki és kalotaszegi árusok korábban is megpróbálkoztak a Halászbástyán. Mindig is méltóságteljesen, óbégatás nélkül álltak sorfalat portékájukkal. Ám most egy-egy falu apraja-nagyja felkerekedett, és igyekszik állni a versenyt a lengyelekkel. Van itt minden: cserge, bekecs, varrottas, írásos, köcsög, bokály, régi daráló, huszárcsizma, kendő, búrka, szőttes, petróleumlámpa. Minden, amit korábban a világért el nem adtak volna az arra áhítozó utasnak. A cifraszobát és a ládafiát is mindig diszkrét tartózkodással nyitották meg a kiváncsi szemek előtt. De büszkén nyugtázták, mint esik le az álla egy-egy gőgös városinak a díszes mérai menyasszonyi ruha, a máig érintetlenül álló hozomány, a fesett bútor és rakott ágy láttán. Nem hinném, illetve merem remélni, hogy nem vernek mindent dobra. Ahhoz túlságosan is öntudatos ez a nép. Tudatában van önnön értékeinek, nyelvi és faji hovatartozásának. A bolhapiaci egyveleg mégis meggondolkodtató. Dolmány mellett konyak, párnacsap mellett kristályváza. És ugyan mi fogja kiegyenlíteni a mérleget? Avagy mit visznek haza cserébe? Mindent, amit a fogyasztói piac kínálhat. Videót és színes televíziót, mikrohullámú vagy legalább olajsütőt és teflonedényt. És ez még csak nem is kifogásolható. Annyit azonban érdemes lenne végiggondolni, hogy ez a régió már több modernizációs zsákutcát és kényszerpályát végigjárt. Kipróbálta már az ideológia, a politikai rendszer, az urbanizáció több hamis mintáját, esetleg azok fordítottját is. Remélem, eljön majd az idő, amikor minden a helyére kerül, amikor a most még fétisnek, presztizsszimbólumnak tetsző tárgyak beilleszkednek majd a mindennapok természetes menetébe, sajátos funkcióik szerint szolgálnak majd. Jelenlétük magától értetődő lesz. A régi és az új, a hagyományos és a modern integrálódásáról nekem mindig a japán példa lebeg a szemem előtt. Ha a követendő modernizációs sémára kellene egyszer (nép)szavazni, Bangkok helyett én, isten bizony, Japánra voksolnék. Ami persze abszurdum, de a népi értékek ilyetén kiárusítása láttán valamiben mégis reménykednünk kell. K. B._______________________________________________________________/