Kisalföld, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
A közemberek is megérdemlik a dicséretet Összetartó közösségben Eleinte magyartanárnak készült, aztán művészettörténész, majd vegyészmérnök akart lenni. Végül egészen másfelé sodorta az élet, orvos lett. Tizenhét éve gyógyítja az állományt a Győri Rendőrkapitányságon. Dr. Bicskei Éva a napokban vette át az ötvenévesek tiszteletét jelképező aranygyűrűt. Ennek apropóján beszélgettünk vele életről, hálálról, szeretetről és munkáról. - Egy kis faluban, Pécsváradon születtem - meséli. - Akkoriban még eléggé behatárolt volt az értelmiségi pálya, főképp ezekben a szakmákban. Azt a csekély felvételi helyet is, ami volt, megtöltötték az elit, városi iskolából tovább tanuló diákok. Emiatt aztán az igazgatóm tanácsára - meg mert szerettem a biológiát - inkább orvosnak jelentkeztem. Az egyetemen rendkívül nagy tudású tanárok keze alá kerültem. Dr. Romhányi György kórbonctanprofesszorra különösen felnéztem, szinte az apámat láttam benne. Szoros, egy életen át tartó barátság alakult ki közöttünk. Olyannyira, hogy ha fontos döntés előtt álltam, később is tőle kértem tanácsot. A végzés után belgyógyász- és kórboncnoki állásokra pályáztam, s így kerültem 1973-ban a győri kórházba. Bicskei doktornő tíz évig dolgozott az intenzív osztályon aneszteziológusként. Meséli, hogy ez akkoriban nem számított elismert szakmának, s főként a fiatalok, a kezdők boldogultak ott nehezen. Orvosként kénytelenek voltak szembesülni a halállal, s ez mindenkit megviselt. Nem lehetett megszokni ezt az érzést. Hamar megtanulta, hogy mi a fontos az életben. Most az idősebb jogán, kedvesen figyelmeztet, megosztja velem élettapasztalatát. - A mi munkánk - mondja - nem csak fizikailag roppant megterhelő, hanem ugyanakkor szellemileg is fárasztó, mert nagyfokú érzelmi sokknak vagyunk kitéve. Ám szerencsémre ott volt nekem a művészetszeretet, amire támaszkodhatottam, ahova menekülhettem, amiben feloldódhattam. Ma is észreveszem, ha egy virág kinyílik, meghallom a madarak csicsergését, de ugyanúgy tudok örülni egy elgondolkodtató versnek, hat rám a szép festmény, és megborzongok a zenedarab hallatán, elcsodálkozom és megőrzöm emlékeim között a csodálatos naplemente képét. Popper Péter szavaival vallom, s ezt adom tovább a betegeimnek is, hogy ha valaki megtalálja a maga lelki békéjét, akkor rálel a magabiztosságra is, s ez már fél eredmény a gyógyulás felé vezető úton. Orvosként úgy véli, sok betegnek bizony nem a gyógyszeres kezelés kell, hanem az, hogy valaki elbeszélgessen vele, hogy meghallgatásra találjon. A szépség és harmónia sajnos ma hiányzik az életünkből. Ebben a stresszel teli világban főképp a nőket sújtják a szorongásos betegségek. S ezt nem lehet számítógéppel, akciófilmekkel oldani. Igenis kellenek az érzelmek, mert ezek jelentik az igazi, a valódi élményeket, amelyek aztán kapaszkodóként szolgálnak majd életutunkon. Nem bánta meg, hogy az orvosi pályára vetődött, mert nagyon szereti a betegeket. Épp emiatt az abszolút odaadás miatt gondolták róla, hogy ő az egyetlen stabil pont az osztályon. Senki se hitte el, hogy egyszer ő is belefáradhat ebbe a munkába. Meséli, hogy fájdalmas volt a búcsú. De a súlyos „esetek” örökre bevésődtek az emlékeibe, csakúgy, mint a kollégái. Soha nem felejti őket. Apró ajándékaikat ma is őrzi a betegek szőttesei, hímzései mellett. - Szerencsére úgy hozta az élet - mondja -, hogy a rendőrségen is remek csapatot találtam. Összetartó közösség alakult itt ki. Horváth Tamásné, Mészáros Jenőné és Schubert Tamásné asszisztensek jól dolgoznak és segítőkészek. A közkatonákat sohasem említik, pedig ugyanúgy megérdemlik a dicséretet. Úgy érzem, nekik is részük volt abban, hogy tavaly a Semmelweis-nap alkalmából elismerést kaptam. A szakmáról szólva állítja, hogy manapság nagy jelentőségű a folyamatos képzés, mert szinte követelik ezt a gyorsan változó eszközök, eljárások és technikák. A doktornő fiatalokat meghazudtoló kíváncsisággal néz a változás elébe: tavaly háziorvostanból szakvizsgázott, sőt, az évek alatt megismerkedett a többi között a természetgyógyászat és az agykontroll elemeivel, s gyógyítómunkájába beépíti ezt a tudását is. S nem győzi sorolni, hogy mi minden érdekli még, de hobbijai java részét nyugdíjaskorára tartogatja. S mikor kérdem, hogy honnan merít mindehhez energiát, csak annyit mond büszkén: „Van egy toleráns fiam!”... Ress Anita ■ Dr. Bicskei Éva Aki találkozik a gyilkossal A tigriscsapat ásza tábeli zűzavar, első körben megmagyarázhatatlan indíték. Mert a gyilkosság soha nem elfogadható módon zárja le a veszekedést, vagy a vitát A történteket kibogozni, „tisztába” tenni soha nem egyszerű. Az életellenes alosztály nyomozói mégis erre vállalkoznak. Nyers Tibor alezredes, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztályának vezetője huszonnégy éve szolgál a fegyveres testületnél Régi dédelgetett álma vált valóra azzal hogy nyomozó lett, s az igazi „nagy ügyek” hozzá tartoznak. Negyedszázados szolgálata alatt legalább hetven gyilkosság felderítése, a nyomozás irányítása tartozott hozzá. A szinte állandó készenlét és stressz ellenére az alezredes barátságos ember. Irodája ajtaján egyetlen szó: a „tigriscsapat felirat jelzi hogy nem akármilyen helyre csöppen a tollforgató. - Ez volt az álmom, a vágyam - mondja Nyers alezredes -, de a rendőrség előtt mentőápolóként is dolgoztam. Ehhez az időszakhoz fűződő élményem, hogy Komárom- Esztergom megyében hét szülést is levezettem. Amikor a fegyveres testülethez jelentkeztem, világos volt: nyomozó szeretnék lenni. Felvettek, sikerült. Életem legelső ügyét egy olyan betörés jelentette, amelynek főszereplőit a postagalambok jelentették. A tettes mellkasát véresre karmolták a galambok, kabátja alá rejtette a szárnyasokat. Nyers Tibor kezdőként végigjárta az akkor lehetséges ranglétrákat. Tanult és mindvégig életvédelmisként szolgált. Szerinte a jó zsaru amolyan bulldogtípus: addig megy, míg nem találja az elkövetőt. A sikerélmény aztán feledteti a napi 16-18 órai munkát, a folyamatos stresszt. Frenetikus érzés, amikor a kollégákkal együtt felderítenek egy gyilkossági ügyet, felfedik az indítékot, a cselekményt. Ezzel már nyoma sincs a fáradtságnak. Nyers Tibor szerint ember és ember között létezik a léleknek egy olyan mezsgyéje, amelynek segítségével még a gyilkos is elmondja, miért ölt. Ahogyan minden ügy más, úgy a gyilkosok lélekrajza is különbözik. Az alezredes vallja, hogy a tíz évvel ezelőttihez hasonlítva durvább és jóval több a bűnügy, így aztán ma sem könnyű rendőrnek lenni, évekkel ezelőtt nyíltabban vállalták véleményüket, adták nevüket az emberek. Ma már a tanúvédelem sem jelent garanciát. Ő az országban az első olyan rendőr, aki egyben főtanácsosi címet is kap az idei rendőrnapon. S annak ellenére, hogy beosztottai kemény fickónak tartják, szereti a humort (ezért díszeleg a tigriscsapat felirat az ajtaján?). Utálja az erőszakot, a tévében inkább a természetfilmeket és a nagyvadakról szóló, netán tanulságos történeteket díjazza. Büszke a gyermekeire, dizlányára és Norbert fiára, akik feleségével együtt mindig a biztos hátteret jelentették munkájához. Pihenés? Zalában telek, kiskert várja, ahol a táj szépsége, harmóniája pihentető. Ritkán hallgatja a csendet: ilyenkor elfelejti, hogy rendőr, alezredes és immár főtanácsos. Persze csak két napig. A harmadik nap már a híreket füleli: kíváncsi, történt-e valami rendkívüli a megyében. HARCSÁS JUDIT • Fotó: SZŰK ÖDÖN ■ Nyers Tibor rendőr alezredes, főtanácsos RENDŐRNAP ’99 1999. április 24., szombat Családi veszekedésekben is intézkednek Másfél éve közö tt Összeszokott URH-járőrök vigyázzák a soproni utcák rendjét. Ők azok, akik először érkeznek a helyszínekre, velük találkoznak a város polgárai, ők a rendőrségi munka „klasszikusai”. Regdán József rendőr zászlós és Balics Attila főtörzsőrmester másfél éve járőröznek együtt mint a Soproni Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztály őr-járőr alosztályának munkatársai. Balics Attila tíz éve tagja a testületnek. Budapesten kezdett, hároméves fővárosi járőrtapasztalattal érkezett a leghűségesebb városba. 1991 óta dolgozik a soproni őrjárőr alosztályon, ahol - mint hangsúlyozta - jól érzi magát. Mindig is vonzotta a fegyveres testület, s fiatalkori döntését ma sem bánta meg. A párban Balics Attiláé a sofőrszerep. Persze a munka nagy része nem a száguldásról szól, és semmi esetre sem a filmekben látható bravúros üldözésekről. „A televízióban látható rendőrsztorik nagy része mese, nincs sok köze a valósághoz. Persze filmen mindent meg lehet csinálni... Csakhogy az élet más. Ha összetöröm a rendőrautót, az nekem fáj a legjobban, hiszen anyagi felelősséggel is tartozom. És soha nem veszélyeztethetem senki épségét, még fontos üldözés közben sem” - mondja erről. Persze azért zsonglőrködni ő is tud az autóval, de biztonságosan. Regdán József 1991-ben lépett a soproni rendőrség kötelékébe. Gyalogos járőrként kezdett, majd gépkocsira került ■ Balics Attila főtörzsőrmester ■ A járőrpár munkába indul. Ha meccset néz, a bírónak szurkol Pallón a felhős Jóképű, sportos, 31 éves fiatalember. Az íróasztalán sportlapok, sportfotók hevernek minden más mellett. Legutóbb az MTK-Fradi örökrangadón láthatta őt az ország. Ismerjük, mégsem tudjuk igazán, kicsoda. Ezért kértük fel Hanacsek Attila FIFA-kerettag labdarúgó-játékvezetőt, a Mosonmagyaróvári Rendőrkapitányság nyomozó alosztályának munkatársát beszélgetésre. - Hány éve van sportpályán? -Már kisgyermek koromban közel kerültem ,a sporthoz, pontosabban a focihoz. Abból az időből az általános iskolák közötti nagy presztízscsaták emléke maradt meg bennem. Kézilabdáztam, a középiskolában kosaraztam is, de a futballtól nem váltam meg. Szerepeltem a Motim csapatában, aztán viszonylag korán, tizenhat évesen levizsgáztam Jokl Józsi bácsinál játékvezetésből. - Egy fiatal ilyenkor inkább a labdát kergetné meg... - Akkoriban a nálam kicsit idősebb srácok közül kettőnek is volt vizsgája és ők meséltek erről a lehetőségről. Kölyökkoromban pedig egyszer az édesapámmal vittünk el autóval egy játékvezetői hármast ha jól emlékszem, Nagycenkre. Talán ezen élmények hatására döntöttem. Munkakörömből adódóan 1989-90-ben Szombathelyen szolgáltam, hisz eredeti hivatásomat tekintve katonatiszt vagyok. Szerencsés állomása volt ez a bírói pályafutásomnak, mert ekkor lettem megyei első osztályú kerettag, NB III-as és országos utánpótlástag is. ’90-ben leszereltem és visszajöttem szülővárosomba, Mosonmagyaróvárra. NBIes mérkőzéseken ’92-től közreműködhettem és ’94-ben lettem az akkori NB I-es keret tagja. Szakmai segítséget és bátorítást az óvári játékvezetőktől, valamint az akkori országos keret prominens személyiségeitől, Bay Ferenctől, Kiss Gézától, Horváth Ottótól és Oláh Jánostól kaptam. Az igazi nagy álom ’97 elején teljesült, azóta jöhetek szóba nemzetközi meccseken is. Szakmailag ez a csúcs, aminek persze vannak még szintjei. - Mi motiválja? Egy játékvezetőre sok megpróbáltatás vár. - Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért csinálom, szidatom a le- és felmenőimet. Erre az a válaszom, hogy mérleget készítve csak a pozitív élményeket igyekszem megőrizni. A sport által például nagyon sok helyre eljuthattam már Európában és a világon. - Hogyan érteti meg magát a zöld gyepen küzdőkkel? - Szóban angolul, de leggyakrabban a gesztusok segítenek. Ilyenkor megmutatom a játékosnak, hogy mit ne csináljon. A köztünk zajló jelbeszédnek alapvetően a megelőzés a célja. A játékvezetésben lényeges elem a helyes, lépcsőfokonkénti fegyelmezés, amivel meg kell találni egy adott szituációban leghatásosabb eszközt. - Milyennek kell lennie a jó bírónak? - Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is fittnek, mert nagy nyomásnak vagyunk kitéve a játékosok, a nézők, a közvélemény, a sajtó részéről. Egy-egy mérkőzés végére sokszor az állandó koncentrációban fáradok el inkább, mint a mozgásban. A jó formához egyébként sokat edzek Mészáros Mihály és Szitás László atlétikai tanácsai alapján, mert a mai kemény, férfias fociban a helyes döntések meghozatalához közel kell lenni az eseményekhez. A kollégáimmal évente négy alkalommal a Cooper-teszt révén adunk számot a fizikai állapotunkról.