Kisalföld, 2000. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-14 / 62. szám
II. Ősi szokás szerint a vízbe fúltat éjjelenként kenyér hátán úsztatott gyertyával keresik. Ha behunyom a szemem, képzeletben néha én is így látom a népet, amely Petőfi után kutat. Millió és millió gyertya százötven éve lobogva visszatükröződik az idő vizén a végtelenség felé, de hiába a kérdő gyermeki szemek várakozása, hiába sok-sok megrebbenő tekintet, mintha egy utolsó rögöt akarnának vetni a felismerendő sírba - hiába, hiába! A heggyé duzzadt kenyér sehol sem áll meg, hogy rajta a gyertyaerdő egy pillanatra fénnyel árassza el a titkos mélységet. Létezik-e gyász és emlékezés a világon, amely magasztosabb és felemelőbb tudna lenni ennél az örök gyertyafényes lebegésnél, szótlan, de makacs keresésnél? Székelyföldi gyűjtögetésem során ráakadtam egy nagyon szép hászon vidéki népregére és most engedjétek meg nekem, hogy ezt a régi nemes történetet megosszam veletek. Akár hiszitek, akár nem, mégiscsak elmondom nektek, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a segesvári csatatéren. Nem halt meg, hanem elbujdosott. Elsőben a kukoricaföldeken bujdokolt, később bevette magát a hegyek közé, és ott bujdosott a rengeteg erdőségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között. Hogy is halt volna meg, mikor százan és ezren jöttek meg a segesvári csatából emberek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem ismerte Petőfi Sándort. Nem is szerette náluknál jobban senki őt, és ők mégsem tudtak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midőn a kozákok megszalasztották a székely gyalogosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában. Hát nem is halt meg Petőfi Sándor, a mi nagy költőnk, hanem még ma is él, de ezt csak kevesen hiszik el róla. Amint mondom az előbb, Petőfi Sándor elbujdosott a csata után, bevetette magát a nagy hegyek közé, a rengeteg sűrűbe, s ott fel s alá mendegélt, hegyről le, völgyből fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidékére. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejébe, majd továbbvándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol székelyek laktak. Ahogy ment, mendegélt felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek a belsejében a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek a barlangja abban a nagy fehér völgykatlanban volt, ahol a sebes Vargyas patak bebújik azok alá a fehér színű sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Kondáló-kő másik oldalán bukkanjon ismét a napvilágra. Ott, abban a szűk völgyben, egy mélységes mély üreg belsejében őrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kincset, amit az idők folyamán a hegyi tündérek gyűjtöttek volt oda össze. Volt aranypénz, ezüstpénz, aranydézsa, ezüstkád, na meg ékszerek, függők, láncok, karperecek és gyűrűk töméntelen mennyiségben. Ott sorakoztak egymás mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben. A hegyi szellem, aki egy gyönyörűséges szépasszony volt, már régóta figyelte a bujdosó költőt. Nagyon megtetszett neki szép magas homloka, fekete haja, égő szeme és szigorú alakja. Megszerette a költőt és mindenképpen meg akarta szerezni a maga számára. Kibontotta aranyhaját és elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petőfi nem akart bemenni a föld alá, nem szerette a sötétséget. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy a célját elérje. Tudta jól, hogy Petőfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát, s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költő teljesen megfeledkezett a fenyegető veszedelemről. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogtatta előtte az aranyakat és az ezüstöket, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költőt. De hiába csillogtatta az aranyakat, hiába kínálgatta vele, mert Petőfi örökké az elveszett csata miatt búslakodott, és rá sem nézett a sok kincsre meg drágaságra. A szép szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá: - Hallod-e, te ifjú költő? Hogy visszautasítod ezt a sok kincset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gondold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyakkal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyőzhetnéd az ellenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod. Olyan csábítóan mosolygott hozzá, hogy az ifjú költő nagyon elgondolkodott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, igencsak a költő szívéhez szólt s addig-addig kecsegtette ígéretével, amíg becsalogatta Petőfit a barlangba. Abban a szempillantásban azonban, ahogy betette lábát a költő a barlangba, a szellemasszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petőfi Sándort. Telt-múlt az idő és a szegény lépre csalt költő addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulásba bele nem betegedett. Leromlott állapotát jól látta a szellemasszony is és azt is tudta már, hogy nem képes felvidámítani, ezért úgy gondolta, hogy tíz esztendő elég idő arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petőfi Sándort sötét barlangjából. Petőfi, kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bánatában, hogy a kincsekből nem tudott ágyúkat önteni, soha sem tért haza szülőföldjére, hanem azóta is bolyong a nagy hegyek között. Előszedi papírjait, ceruzáját, gondolkodik, majd róni kezdi a sorokat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagy világon. Ha papírjait teleírta, apró darabokra tépi és szélnek ereszti őket. Aki látja őt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szíve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a földre, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kárpátok bujdosó szellemének, Petőfi Sándornak. Csíkszereda, 1993- Elmesélte: Küsmödi Ignácz (68 éves) Lejegyezte: Búzás Lilla Kenyér hátán úsztatott gyertya _jj? MÁRCIUS 15. ___ Tárgyak üzenete Ódon sírkertek friss virágai Sétálj el a múzeumig. Nyomd le öreg kilincsét, lépj rá a fapadozatra. A kopott lépcsőin haladj felfelé. Mennyien jártak-keltek e helyen!Jusson eszedbe, hogy egykori győri polgárok lába nyomában haladsz. Milyen hangos volt egykor ez az épület! Mára megcsendesült. Bocsáss meg, ha a sírkert csendje jut eszembe róla. Öregek a megmondhatói, hogy a sírkert lehet szép, ha fejfái és egyéb kellékei, díszei gondozottak. Ez a hely ilyen. Szeretem a sírkerteket. A múlt alakjai köszönnek nekem. Szeretem azért is, mert különleges parcellái vannak. Ünnepi alkalmakkor, évfordulók idején követelően hívogatnak a múzeum relikviái. Ezernyolcszáznegyvennyolcé olyan relikviák, amelyek előtt időzni érdemes. Fenséges az egykori Fő tér, kedves a néhai tűztorony makettje, amelynek csúcsán kétfejű sas helyett nemzetiszínű zászló díszeleg. Lukács Sándor kormánybiztos kiáltványa kissé megsárgult, de olvasható. Díszes a nemzetőrcsákó. Egyértelmű, hogy Győr elkötelezte magát a haza és haladás mellett. Látható a vitrinben Szini Sebő kardja, akiről Jókai Baradlay Richárd alakját mintázta. Elöregedett, ódon kokárdákat is őrizget ez a sírkert. Finomlelkű honleányok varrhatták! Muzeológus barátom mondja, hogy pontosan nem tudható, hogy kinek a keze munkáját dicsérik. A múlt században, a forradalom után a polgári és honvédegyletek tagjai aprólékos munkával gyűjtötték a dicső harc relikviáit. Adományként jutott az egylet, később a múzeum birtokába Vécsey Károly tábornok búcsúlevele. Ő az az aradi vértanú, akivel utoljára végzett a tizenhármak közül a hóhér. Nagy idők nagyszerű tanúi. Szeretjük, ha telketek magasból megérint bennünket, itt, e földön járó mai embereket. Zenél a csend e sírkertben, a tárgyak virágként pompáznak szemünkben. Negyvennyolc úgy érint meg bennünket, mint a tavasz első fuvallata a természetet. Színei örök pompában ragyognak a sírkertek ódon halmain. V. L. Kmetty György és Színi Sebő kardja a múzeumban. Fotó: Szűk Ö. ■ A tűztorony makettje. ■ Győri nemzetőrök 1848-ban. ■ Nemzetőrcsákó. ■ Vécsey tábornok búcsúlevele. 2000. március 14., kedd Gyere, pajtás, katonának! A történelmi emlékezet dokumentálható nemcsak szóval, írással, tárgyakkal, hanem dalokkal is. Erre hívta fel a figyelmet dr. Barsi Ernő nyugdíjas főiskolai tanár, ismert néprajzkutató, amikor a Melodiárium Kamarakórus CD-lemezének bemutatója alkalmával arról beszélt, hogy Horváth József hagyatékában értékes énekek maradtak. A dallamok érzékletessé teszik ezernyolcszáznegyvennyolc hangulatát. „A Kossuth-nótát ugyan nem jegyezte fel Horváth József, valószínűleg annak közismertsége miatt, de abban a Győrben, mely Kossuth Lajost 1848. október 21-i látogatásakor harangzúgással és virágesővel fogadta, ennek a dalnak sokszor el kellett hangoznia - emlékeztetett dr. Barsi Ernő. Később Limbay Elemér Magyar dalalbumában nyomtatásban is megjelenik. A győriek Kossuthoz való hűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy amikor 1848. december 27-én a császári csapatok bevonultak a városba, a Kossuth-kutyáknak titulálták a lakosságot. Ecker János feljegyzése szerint Rohonczky császári biztos 1849 júliusában büntetésképpen 98 köztársasági érzelmű, Kossuth-párti városi polgárra vetett ki kemény hadisarcot. Ecker 1849. december 26-i naplóbejegyzésében 120 olyan győri személy nevét örökítette meg, akik főszerepet játszottak az 1848-as forradalomban és szabadságharcban. A névsorban a magyarok mellett Edl, Schreicher, Spath, Hetsch, Zittritsch, Reichütter és más német nevekkel is találkozunk, ami azt mutatja, hogy a haladás hívei nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül együtt harcoltak a magyar szabadságért.” Barsi tanár úr emlékeztetett arra, hogy a 1848-49-es szabadságharc Győrött énekelt dalaiból szinte keresztmetszetet ad egy akkori győri diáknak, Horváth Józsefnek Dal Füzér címmel feljegyzett kéziratos gyűjteménye. A gyűjteményt 1847. december 5-én kezdte írni. Nehéz időben, amikor a dalban, versben vigasztalást keresett az ember. Míg a dalokat, verseket jegyzi, lejátszódik a március 15-i forradalom, ezért Petőfi Talpra magyarja is bekerül a gyűjteménybe. Győrbe látogat Kossuth Lajos 1848. október 21-én, beszédet mond a városháza erkélyéről, s a város kinyilvánítja hozzá való hűségét. Győr azonban közel van Ausztriához, a honvédsereg által védett magyar terület nyugati szélén, s a szabadságharc alatt ötször cserél gazdát. Nem csoda, ha az optimistább hangvételű szabadságharcos dalok itt nem csendülnek fel olyan gyakran, mint az ország keletebbre eső részein, s nem is kerülhetnek lejegyzésre. A dalgyűjtemény elejére írott rövid versecske is inkább az itt élő emberek nyugtalanságát sejteti. A messze jövendőt / Aggódva ne nézzed, /Hosszú örömekre/Mi kurta az élet! A bevezető sorokat követő „Vezérhang” azonban a kilátástalanságon, korán is átsütő mélységes hazaszeretetről vall, mely akkor az itt élők többségének szívét eltöltötte: Borús hazában kincs minden kebel/Melly érte buzgó érzeményre gyűl, / Melly érte hangzik, minden szó becses,/ Minden könnyű szent, melly miatt hull. A gyűjteményben feljegyzésre kerülnek Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Erdélyi János, Kisfaludy Károly, Czuczor Gergely, Petőfi Sándor versei, az akkor énekelt népi, félnépi dalok, a győri színház műsorainak legkedveltebb számai, s olyan dalok is, melyeken keresztül szinte végigkövethető a szabadságharc eseménysorozata a bevonulástól, katonai menetnótákon át az elbukást sirató dalokig. Ezért a gyűjtemény darabjain át idézhetők a szabadságharc Győrött is felhangzó dalai. VARGA L. ■ Dr. Barsi Ernő