Kisalföld, 2002. április (57. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-16 / 88. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu Virágvásár Muskátlik, kásák, szoba- és kerti növények ezrei közt sétálgattak három napon át a virágot szerető polgárok a megyeszékhelyen. Fel­tűntek vízinövények aranyhalakkal. Csupa idill. Egyelőre nincs olyan adat a kezem ügyében, amellyel bizonyítani tudnám, hogy sokan és sok virágot vásároltak, de az nyugodtan mondható: a ker­tészek és a kereskedők számára kellemes volt a hétvége Győrött. Mielőtt bárki felkapná a fejét, megjegyezvén: a nevezett szakmák PR-ját erősítgetem, rögvest leszögezem: a célom egész más, a virág­vásár csak ürügy, hogy a jegyzetemet a valóság tényeihez kössem és ürügy azért is, hogy a közérzet hullámzásait az esemény tükrében nézzem. Remélhető, hogy egészen fiatalok és agg­korúak egyaránt ismerik a (köz)mondást: „Aki a világot szereti...” Ne nevessenek ki, nem lehetek már annyira naiv, hogy a vásár közönségéről és a szólás üzenetéről egyenes következtetést vonjak le. Ennek az az oka, hogy itt és most másról szól a krónika, a politika közegéről és alanyairól. De azért mégis..., engedtessék meg, hogy felhívjuk az olvasó­­közönség figyelmét: a nap felkel, a növények szárba szöknek és virágoznak ezután is. Az emberek örülnek, bánkódnak, bosszan­kodnak és megnyugodnak, mert van okuk rá naponta. És sorol­hatnánk az érzelmekhez köthető példákat. A virágvásár embertömegében feltűnt néhány ismerős arc, ré­gen látott barát, akivel szót lehetett váltani a még régebben lá­tottakról. Csak utólag gondolt rá az ember, már hazafelé menet, hogy a virágok talán segítettek, hogy „örömködjünk” egy kicsit az örökzöldek árnyékában arról, hogy a virágba borult cseresz­nye- és barackfák megsínylették a fagyot, az április 7-re virradó­­lag hullott kései havat. Ennek bizony lesznek következményei. A világ tele van ilyen és ehhez hasonlatos furcsaságokkal. A legfur­csább a hétvégén az volt, hogy a virágvásár önmagunkra, valódi és képzelt kertjeinkre terelte a (köz)figyelmet. Ez azért jó, mert amióta világ a világ, a kert megóv és pihentet. Belegondolni is rossz, ha kiűzetnek belőle. felelős szerkesztő A szeretet az egyetlen Nemrégiben egy csodálatos kazettát kaptam: A Megfeszített cí­mű millenniumi rockoperát. A darab szövege Tóth Sándor költő nevét dicséri, zenéjét Koltay Gergely, Szűts István és a Kormorán együttes szerezte, az előadás rendezője Koltay Gábor. Nagyon meg­örültem az ajándéknak, mivel 2000 augusztusában ott voltam a margitszigeti ősbemutatón. A történet alapja örök téma: a jó és rossz harca. A rosszat megtestesítő „Vezér” szavai sajnos jelenko­runkban is visszaköszönnek: ,A népnek látvány kell, hazug ígéret, látvány kell, nem élet”, „add el a lelket, add el a testet”, „akarjátok az új hitet, az új jelszót”. A tömeget, de nem az egyéniséget, el lehet varázsolni, meg lehet venni. Az „árulót”, Júdást is hatalomvággyal, hiúsággal, régi bűneit felemlegetve fordítják Jézus ellen. Arra buz­dítja a gonosz erő, hogy lépjen át Mestere felett: „Légy te nagyobb nála, légy te az első!” A Vezér üres szavakkal szerez híveket, kábí­tószert, drogot osztogat, mert tudja, hogy a tiszta elme és érzelem ellen nem győzhet: „Adj még nekik szert, lássák azt, ami sose volt”, „Enyém a való világ, tiétek az álom”. Az előadás során - csodálatos zenei köntösbe öltöztetve - sok bölcs gondolat hangzott el: „a szeretet elveszi a fegyver élét”, „a sze­retet hatalma fény a sötétségben”, „aki hisz a jövőben, az sebezhe­­tetlen”, „a rossz nem győzhet a jó felett”. A Mester hite évezredes bölcsességről tanúskodik: „Hamis próféták, hamis istenek”, „Elég legyen a fertőből, elég legyen a pénzből”, „Senki se szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöl, vagy szeret”. A darabban jelen van a humor is, például mikor a tanítványok marakodnak, hogy ki hová üljön, ho­vá helyezkedjen. Az előadás végén felelevenedett és „felemelkedett a magyar Golgota”, keresztünk, hazánk „passiótörténete”, és a „meg­feszítettek”, történelmi nagyjaink névsora: az író Mikes Kelemen, Zrínyi Miklós, az utazó Körösi Csom­a Sándor, a hidat állító Szé­chenyi István, a költő Petőfi Sándor, a Don-kanyar elesett katonái, a festő Csontváry, a költő József Attila, a messze űzött zeneszerző, Bartók Béla, a színészkirály Latinovits Zoltán, egy gyermek a Cor­vin térről Nagy Imrével, Sütő András, akinek átrajzolták a térképet, akiknek sorsa „ott feszül a magyar Golgotán”. Az előadás zenéjében, szövegében, rendezésében, koreográfiájá­ban mestermű. A közönség sírva, a mellette álló - olykor ismeretlen - társának kezét fogva énekelte a színészekkel: „Ébredj fel fényes napra, elmúlt az éjjel, / Ébredj fel tiszta szívvel a régi szenvedéllyel. / Egyenest állj, mint a nyárfa, a szélnek ellenállva, / Egyenest állj, Te leszel a magyarok keresztfája.” — Véleményem szerint egy részét a nyugdíjasokra kel­lene költeni. Én ezt tar­tanám a legfontosabb fel­adatnak. Ha körülnézünk a boltokban, láthatjuk, hogy még egy cipő is több tízezer forintba kerül, így szükség lenne az infláció csökken­tésére is. Magamat pedig újság-előfizetéssel lepném meg ebből a pénzből.­­ Szerintem a legfontosabb az egészségügy helyzetének javítása lenne, én erre for­dítanám a százmilliót. Azt látom, hogy nem mindig megfelelő az állami pénzen működő kórházi ellátás. A magánorvosok többet fog­lalkoznak a betegekkel, ott jobb a színvonal. Az egész­ségügy mellett az iskoláz­tatást is segíteném ebből a pénzből. — A választási dolgokkal kapcsolatban egyre több negatív tapasztalatom van. Nem értem, a pártok miért nem magukkal foglalkoz­nak, mire jó ez a sárdobálás. A szóban forgó összegből én a gyerekeknek szervez­nék nyári tábort, valamint fontos lenne szerintem utak építése és azok karbantar­tása is.­­ Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, így én az egészségügyet kiemel­ten támogatnám ebből az összegből. A kórház-re­konstrukció elsődleges len­ne, de a legnagyobb prob­léma talán a kórházi dol­gozók fizetése. Béremelésre lenne szükség, ez emésztené fel a pénz nagy részét, va­lamint műszerek, gépek vá­sárlása.­­ A nehéz helyzetben lévő egészségügyet támogatnám én is. Fontos lenne szá­mítógépek vásárlása, az ese­dékes jutalmak kifizetése, a laboratóriumi körülmé­nyek és feltételek javítása. Sajnos még ez a százmillió is kevés lenne erre a célra, de minden fillérre szükség van a cél érdekében. Megkérdeztük mosonmagyaróvári olvasóinkat Mire költené a választásból maradó pénzt? Kelemen Árpád nyugdíjas Czenczné Hatos Hajnalka Buga Kálmánná gyeden lévő kismama gyesen lévő kismama Török Istvánná laborasszisztens Nagyné Herczeg Mária laborasszisztens KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mai ■I Ötven év után Köszöntelek, kedves hanságfalvai iskolám, hozzád hozott az út. Mióta elváltunk, ötven esztendő hullott az idő kíméletlen malmának garatából, a folyton forgó, mindent őrlő roppant malomkövek közé. Fél évszázada engedett el a kezem, s útravalót adtál, de rég volt, de szép volt, így halad az idő, hogy szállnak az évek. Az ember életében nagy szám az ötven, a történelemben pár pillanat csupán. Hát most itt vagyok megint, leve­szem a süvegem előtted, mielőtt szent küszöbödre lépek, lehúzom sa­rumat, s megérintem a feladat, mint a hitetlen Tamás a sebet. Egyebet nem is tehetek. Ó, kedves iskolám, mit tettek veled, ki tette ezt neked? Az már nem fej, hogy sok vágyam semmivé lett, pedig itt kezdtem szö­vögetni az ifjúságom aranyfonalával álmaim. Te adtál erőt, s tanítottál az életben helytállni, ahol nincsenek álmok, a harc és a küzdelem kemény, de emberül élni mindig lehet, sőt, csak így érdemes. Még akkor is, ha lejtős, göröngyös az út. Hol vagytok ti, régi osztálytársak, gyertek, hadd öleljelek magamhoz titeket, már várnak bennünket a régi termek, legyünk benne újra gye­rekek. A szemem lehunyom, bátran gyertek, a szivárvány aranyhídján és gyors sólyomszárnyakon. Szemem csukva, de mégis tisztán látom, hogy fénylik, ragyog a sok mezítlábas gyerek szeme, pirulnak az arcok a hanyi széltől. Hajlonganak, bólogatnak az orgonák az út mentén. Szeretett ta­nítóink várnak bennünket úgy, mint régen: drága gyermekeim, köszön­tünk benneteket, örülünk, hogy eljöttetek Szíven ütnek az ismerős han­gok, kinyitom a szemem, magam vagyok, az édes látomás véget ért, az arcomról könnycsepp pereg. Kolompszót hallok, körülnézek. Az út má­sik oldalán tehenek békésen legelésznek, de mi tudjuk, mit rejt ott a föld. Porig lerombolt otthonok, 36 meleg fészek, jeltelen sírban, mint a harcok hősei. Remélem, te nem jutsz ilyen sorsra, kedves iskolám, bár a döntés most osztrák kézben van. Órámra pillantok, elmúlt dél, nincs harangszó, nem is lehet, mert parancsszóra elnémították, elszállították (eltulajdonították). De az utolsó elfojtott harangkondulás reszketve re­meg, s ott lebeg örökre a hanyi rétek és erdők felett. Mennem kell, bú­csúzom tőled, iskolám, kívánom, hogy legyen még újabb, de szebb öt­ven éved! Medgyessy Imre, Jánossomorja­ i, szerkesztoseg@kisalfold.hu Siratjuk a kutyánkat Nem feltételezem önről, hogy rossz szándék vezérelte, mikor kisku­tyánkat a Marcalváros II-n a nagy Tesco elől április 9-én 18 óra körül elvitte, de belegondolt-e abba, hogy egy családot lelkileg majdnem tönkretett? Ez a fekete törpeuszkár két gyermekünk „szeme fénye” volt, s mi, szülők is teljes jogú családtagnak tekintettük. Biztos, hogy ön is szeretetből vitte magával, de a kutya immár négy éve a családhoz tartozik. Megkérjük, gondolja át még egyszer, amit tett, és ha ezek után megszólal a lelkiismerete, kérjük, jelentkezzen a következő számon: 20/9232-984. Nem feltételezzük, hogy eltulajdonították, csupán csak úgy gondolták, elveszett és ezek után befogadták. De remélem, az em­beri jó szándék még önből nem veszett ki és jelentkezni fog. Ha ez megtörténik, akkor két gyermekünk nem fog minden este szomorúan lefeküdni, kiskutyájukra gondolva. Köszönettel: a bánatos „gazdik" Elpusztult Morzsi A faluban nagyon gyakran előkerült Morzsi kutya neve. A kutya ugyanis sok érdekes esetnek volt a főszereplője. A viselkedése nem volt olyan, amilyen a kutyáké szokott lenni normális körülmények között. Már a neve is mutatja, ennek ritkán adnak ilyen nevet. A Bodri, Bo­gáncs, Tapsi nevek a falusi kutyáknál a megszokottak. A sok-sok furcsa cselekedet és viselkedés hol nevetést, hol meg bosszúságot váltott ki a falu lakóiból. De ennek vége lett­­ örökre. Történt ugyanis a következő: gazdája beszélgetni kezdett a téeszistálló fala mellett a szomszédasszonyával, aki arra járt vásárlási ügyben. Amint beszélgetnek, hát megjelenik Bodri kutyája is. Mellébújik, hozzádörgö­­lődik, kedveskedik neki. Ám megjelenik Morzsi, odafut gazdájához, vakkant rá. Nem vette észre, hogy ott sündörög Bodri. Bezzeg Bodri azonnal meglátta Morzsit. Megszagolta és... ugorna is, mert az éppen „olyan állapotban volt”. Morzsi menekül, futkos előle, nem szívleli Bod­ri kutyát. Futkos a telepen jobbra-balra. Bodri meg kergeti fanatikusan. A „szent cél” érdekében. A futkosás eredménye: Morzsi a nagy rohan­gálásban - nem ismerve a „terepet” - az istálló közelében lévő beton­medence (trágyalégyűjtő!) nyílásába bukfencezik bele. Imre bácsi a nagy beszélgetésben­­ nem veszi ezt észre. Amikor befejezik az asszonyisme­rőssel a beszélgetést, keresi ám Morzsit. De az nincsen sehol. Kiabálja a nevét - hiába. Bodri vezeti végre a kutyájához. Ott szimatol a nyitott ajtónál a betonmedencénél. Imre bácsi csodálkozva látja: ott fekszik döglötten immáron Morzsi, mert a futkosás közben beleesett a lyukon át a betontartályba. Elmenekült ugyan Bodri elől, de az életével fizetett a megmenekülésért. Vége lett Morzsinak, vége lett a róla szóló meséknek is. A falu pedig már elfelejtette Morzsit. Név és cím a szerkesztőségben 2002. április 16., kedd ■ ■ Öröm és hiányérzet Április 12-én Gyurkovics Zsuzsa művésznő jóvoltából csodálatos élményben volt részem több embertársammal együtt. Kár, hogy nem olvashattam arról a jótékonysági sanzonestről, amit Gyurkovics Zsu­zsa adott Piaf visszatér címmel. A művésznő 28 év után ismét Győr­ben énekelt, változatlanul, úgy, mint annak előtte: emberközelben, szeretettel, örömmel és talán boldogan. Az estről még annyit szeret­nék mondani, hogy láthatólag nem a leggazdagabb győri polgárok vettek részt az adakozásban. Én a színházba járó ruhámat vettem fel, és túlöltözöttnek éreztem magamat, s ezt nemcsak szégyellni valónak találtam, hanem furcsának is. Az élmény kárpótolt, de ezt a levelet mégiscsak némi csalódottság íratja velem. Azt hiszem, az magától ér­tetődő, hogy nem a fellépő Gyurkovics Zsuzsában és kísérőiben csa­lódtam. Fehér Gáborné, Győr A spenót... Egy asztaltársaság volt. Négy személy. Egy idős hölgy és három idős úr. Reggel, délben, este együtt fogyasztották az ételt. Mivel nem egyfor­mák, az egyiknek ez, a másiknak az ízlik. Egy szép napon ebédelt a né­gyes. Leves az asztalon. Mindenki mert, ki többet, ki kevesebbet. Elfo­gyasztották. A második fogás kiadagolva. Spenót, sült hús, főtt krumpli. Mindenki igyekezett megenni. A hölgy ugyan nem törölgette ki a tá­nyért, de ő is elfogyasztotta. A kést, a villát és a kanalat a tányérba tette. Megitta a pohár vizet és maga elé nézett. Kis idő után huncutul mo­solyogni kezdett. „Már megértem hatvanöt évet, de még életemben nem ettem spenótot. Drága jó édesanyám! Ha láma, megdicsérne - mondta vidáman. - Nemcsak a lábamat gyógyítják, a menüválasztéko­mat is bővítették.” P. Gy., Győr Mit szól hozzá? Kedves olvasónk! Ha véleménye van egy témáról, legyen az helyi vagy nemzetközi, és szeretné megosztani másokkal, írjon a Kisalföldnek. Annak érdekében, hogy minél több vélemény nyilvánosságot kaphasson, az írásokat szerkesztett formában publikáljuk. Kér­jük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garantáljuk. Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyire csak tudja, és kér­jük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait, Írá­sát levélben, faxon és e-mailen is elküldheti kiadónkba.

Next