Félegyházi Hírlap, 1885 (4. évfolyam, 17-52. szám)
1885-04-26 / 17. szám
Előfizetési ár: Egész 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 10 krajcár. Megjelenik minden szombaton. Felelős szerke: Laptulajdonos : A Pl-Di Hó Lajos, köt "nyomda társaság. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vasúti főutcza, Heinkess-féle ház a társaság nyomdájában. Hirdetések díjszabály szerint. Tisztviselők nyugdíjazása. Bölcs beszédek, lelkes aklamácziók és a tagok tömeges jelenléte mellett szavazta meg a legközelebb tartott megyei közgyűlés a tisztviselők nyugdíjalapjának létesítését. Nemes önmérséklettel mondván le arról, hogy ez alapot egy más czélra alkotott, vagy egy más közönség tulajdonát képező vagyon elkonfiskálása által alkossa meg, hanem ha már meg kell alkotni minden áron, megalkotja azt inkább közös hozzájárulás útján. Illesse meg ezért a megérdemelt dicséret a megye közönségét. Mindnyájan hangsúlyozzuk, hogy a tisztviselők anyagi helyzetén javítani kell, hogy a hivatal ma már nem nobile officium, amelyet elvégezünk ingyen, mert ma a megélhetéshez kenyér szükséges. A mai világban nem állnak a nemesi curiák kapui éjjel-nappal nyitva, hogy hetekig vendégeskedjünk egyik helyen s hetekig a másikon, hanem bezárják a kaput az ember előtt s Wertheimzárt vetnek az éléskamrára. Pénzért mindent, ingyen semmit. Ez a mai világ mottója. Tehát a hivatalos szolgálatot, becsületességet és szakértelmet is meg kell fizetni, ha nem is fényesen, de illően. De hát jót épen az a kérdés jelen eset ^ r y tisztviselőink helyzetén leheti a/itsünk, hanem az,hogy lehetre ily ‘^is intézke !' -Mi kel, minő || nyugv .j attip létesítése, a • közigazgatási jóvá, a mi •v iszonyokna megfelelővé tenni? Mert valamikor már változtatni kell alaposan azokon az abnormis viszonyokon, amelyek a mai közigazgatási élet terén felmerülnek, amelyeknek csak legkisebbike az, hogy a tisztviselőknek folyton a feje felett lebeg a Damokles-kard , megválasztják-e a legközelebbi választáson, vagy nem, hogy koldusként kell neki ajtóról ajtóra járni, valahányszor jó a választás rettenetes napja. Mert emberfeletti erő kell ahhoz, hogy igazsgos bírája legyen egy tisztviselő az ügynek, amelyben az egyik fél hatalmas befolyásos egyén, kitől a választáson sokat várhat, a másik pedig egyszerűbb ember, kitől nem fu semmi. Örülünk, hogy ma is vann ily erővel rendelkező tisztviselőink nem csekély számban, de bizonyára van az ellenkező is. De hát közigazgatásunk fokozatban fejlesztetik — úgy mondják— s ez a nyugdíjazás mindenesetre ily fejleszti ilyen fejlesztés volt például a köigazgatási bizottság megszemtése, melynek czélja volt az állam és önkormányzati közigazgatásba összhangzatot hozni be, valóságban pedig egy oly testületté lett ez, amelytől, épen mivel a legheterogénebb elemekből van összealkotva, a legtöbb esetben helyes és döntő szakvéleményt nem is várhatunk. Ott van a főispánnak bevonása a tényleges adminisztratióba, ennek hivatása szintén az ellenőrködés volna, a valóságban pedig egy senki által felelősségre nem vonható, titokban működő nagyhatalom, amely 600 megyebizottsági tagnak egyhangú véleményével szemben is érvényre tudja juttatni az ő akaratát, a kitől függ minden a megyén s a ki r. felelős senkinek a megyénü ’, továbbá : a minősítési törvény meghozatott azon czélból, hogy a protekcziót és pajtáskodást kiölje a választásoknál, de azért ennek a törvénynek uralma alatt történik meg nagyon sokszor — nem nálunk, de másutt— hogy érdemekben megőszült tisztviselőket kilöknek, hogy megyei potentátok sarjainak szerezzenek édes sme cuákat. De mi nem bonczoljuk ez dómmal ez állapotokat (legközelebb úgyis bővebben szándékozunk a megyei életre kitérni), nem is intk ezen nem annyira fokozatos felesésnek, mint inkább toldozást, dozisnak egyes fázisait, hanem mint i .. rendszernek elért eredményéből f .rűen csak azt konstatáljuk, hogy i kormányzati élet napjainkban tel- aláhanyatlik, hogy saját tisztviselik a megyei autonómia és a ministeri beduin követelményei között ingadozik, hogy azon két irány különböző praefúzióival őket egy tarthatatlan, t,ov jó és örökké ingatag helyzetbe szóra. Ezen visszás állapotoknak egyik infúziója lesz ismét a nyugdíjalap ne teremtése. Nem a tisztviselők érdekelten emelünk mi szót, azt megtilhat a humanizmus érzete is, hanem igen határozatlan és bizonytalan irányban való tovább haladás ellen. Nem maradhat az sokáig úgy, hogy Iksz megyében a tisztviselők nyugdíjazva legyenek, más sok megyében pedig ne, hogy a közigazgatási élet magasabb fokán gondoskodva legyen ís tisztviselők anyagi helyzetéről, az alsóbaknál, a községekben pedig ne, hogy a közigazgatás terén eddig tapasztalt zavar csak folyton és folyton válra vitessék Ezen okvetlenül segíteni kell és segitve is lesz. A mint az v, izsagszolgáltatás az állam által egy- 3i» • «••Q^eri.es egyöntetűen rendeztetett, ugy - ·H rei.uezni a ckozigaz vjit.ia ügyét is, mert ha uout is vagyunk az állami adnánisztráczió hivei, mégis a választás, helyesebb kvalifikáczió, fizetés, nyugdíjazás, szóval az összes közigazgatás kérdéseit csak egyöntetűen képzeljük rendezhetni az egész országban. A megyénként való nyugdíjalap megteremtése, — alaposan lehet tőle tartani, — csak elébe vágás ezen rendezésnek. Azzal az egygyel megvigasztaltak bennünket, hogy ha az állam egységesen rendezi is a közigazgatás ügyét (helytelenül hangsúlyoztatok az, hogy ha az állami közigazgatás bejő), akkor sem fogja az állam ezen alapot tőlünk elvehetni, mert a megye „meg fogja tudni védni az ő jogait ezentúl is ép úgy, mint azt eddig megvédelmezte.“ a Jon Mosoly játszik ajkainkon ezen — valljuk meg — naiv nyilatkozatra ; ez a kard, amelylyel a megye az ő jogait megvédelmezte, régen berozsdásodott már hüvelyébe. A törvény ki fogja mondani, hogy a közigazgatási tisztviselőket az állam fizeti és nyugdíjazza, az egyes megyékben levő nyugdíjalapok pedig az állami alapba beolvasztatnak, s akkor hiába lesz a megyének minden erőlködése. De bennünket, kiskunokat még egy kellett volna, hogy óvatosabbá tegyen. A közigazgatási kerületek kikerekítése még nem látszik véglegesnek s nem lehetetlen hogy az eldaraboló olló Pest megye mappájának is neki fordul, e körülményt ügyelembe kellett volna venni, nehogy két ízben is kelljen nekünk kiskunoknak a nyugdijalap megteremtéséhez járulnunk ! Véd".jj az Ünnep előtt. Pár nap múlva felhúzzák a lobogókat a kiállítás árboczaira; pár nap múlva felriad az éljen a király megnyitó szavára s ez a nagyszerű alkalom juttat valamit eszünkbe, amit e helyen el akarunk mondani. Emlékeztetjük olvasóinkat arra, hogy micsoda eszme kapcsán vetődött föl a kiállítás ideája. Nagyszerű lesz a kiállítás, lélekemelő lesz a magyar ipar bátor mérkőzése a világ szemei előtt. Ámde mennyit veszít méltóságából ez a nagyszerűség, ha azzal az eszmével hasonlítjuk össze, melynek fölvetése megteremtette a kiállítást. Fel is akarjuk használni az alkalmat, hogy a kiállítás megnyitása előtt a mi olvasóink emlékébe idézzük az anyaeszmét, mely elég hatalmas volt ily nagyszerű munkára serkenteni a nemzetet. Két éve annak, hogy végig zúgott a hazán a történelem mementója: „Ezer éve, hogy e nemzet, magának itt hazát szerzett két éve annak, hogy a sajtó fölvetette a kérdést: miként ülje meg Árpád népe a honfoglalásnak, nemzeti fennállásának ezeréves fordulóját. A kérdés viszhangra talált a nemzet kebelében is s általános volt a válasz, hogy a millenium ünnepének oly impozánsnak kell lenni, a mily bámulatos volt a honfoglalás műve s a mily csodálatos volt nemzetünk fönnállása annyi ellenség, annyi viszály, oly sok balszerencse közt. Különböző javaslatokkal léptek a nyilvánosság elé a millenium megünneplésének tervezetére vonatkozólag, de talán mindenki osztja véleményünket, midőn azt mondjuk, hogy e javaslatokat, e terveket igen közönségesnek találjuk arra, hogy méltón reprezentálja a honszerzés nemzeti fönnállásunknak ezredéves történetét. i-i. c. ’idén népnek jogában, sőt kötelessé' ar£- ’'••• büszkének lenni nemzete et* hi.» t öhk ' — — szentebb kötelessége van a magyar nemzetnek. Ámde a magyar nemzet története nemcsak a mienk, ahhoz nemcsak nekünk magyaroknak van jogunk, hanem az egész világnak, mert a magyar nemzet azon pillanattól kezdve, amidőn átlépte a Kárpát bérczeit, megváltoztatta Európa képét, hatalmas karjával megbolygatta Európa népeit s őket a haladás útjára terelte s aztán tovább a fejlődő Európa oldalán — alig-alig megfogant civilizatió bölcsője mellett nemes önzetlen lovagként állt őrt, a ki saját érdekeinek feláldozásával, vérének elfecsérlésével s annyi élet, annyi küzdelem árán védelmezte a megifjult Európát, mely ezért hálára lett volna köteles, de védő pajzsunk alatt megerősödve elfeledett, megtagadott bennünket, akik a harcz veszélyei között megrongyosodtunk, megrokkantunk. Magyarország ezeréves története az egész világnak szól, mert történetünk szakaszai oly tanulságosak, oly sok helyütt kilátszik belőle az isten ujja, hogy a történelmet megismerni, alkotó népét ezer év után, vérrel szerzett és védett hazájában fölkeresni a világ népei maguk iránti kötelességnek tartják, mert hol találhatnának több példát véres intőjelül a roszra, buzdítóul a nemes, kitartó küzdelemre ; bizonyára csak egy módon ülhetjük meg a honszerzés évfordulóját, ha a magasztos ünnep jelenetei a világ népei előtt folynak le. Az ezer éves ünnep alkalmából Magyarország találkozó helye legyen az egész világnak, hadd lássák küzdelmeink emlékeit, hadd lássák haladásunk műveit s végül hadd győződjenek meg arról, hogy — „megfogyva bár, de törve nem, és nemzet e hazán.“ Midőn a millenium kérdése fölvetődött, az itt elmondottakat hangoztatta a közvélemény egyhangúlag s némelyek magukban, mások a nyilvánosság előtt elfogadták, hogy a millenium alkalmából találkozóra kell hívni a világ népeit, be kell mutatnunk műveltségünk vívmányait saját hazánkban, ennélfogva, a millenium megünnepléséé''1' — ’’ ' bb pontját a Budapesten rend?]3 ilyentás képezné Templomban. Imádkozni jöttem, Úgy reszket az ajkam, Mindeneknek atyja, Szánakozzál rajtam ! Szól a szent zsolozsma, Zendül, zúg az ének, Csak én vagyok néma, Elkárhozott lélek. Kezem összetevő, Fölnézek az égre, Könyörülő isten Könyörülj meg végre ! Tévedező szemmel Nézem a szűz képet, Mintha ott lebegne Angyal szelid képed. Mintha ott lebegnél Édes anyám, lelkem,Jóságos szavaddal Vigasztalva engem, Hogy ne ejtsek könyet Habár senkim sincsen: Övéit nemhagyja Soha a jó isten ! Lévay Sándor. Ki a bolond? ■ — Gondscharoff után oroszból — ■*— Akkortájt, beszélte el az őrnagy, baj voltam helyőrségen s ezredesemben szerencsém volt oly bajtárssal birni, kivel naponkint érintkeztem s kinek barátságot reám nézve a kis helyőrségi város vigasztalan unalmasságáért némi kárpótlásul szól,,gált. Plevnánál egy gránát-forgács fejelt megsebesítvén, hat hétig a legvadabb lázban feküdt a cső.1-télt-1 menekült női- embernek tartották s a legcsodásabb történeteket beszélgették felőle; ha különeségeit fölismertük, a legjobb és legnemesebb férfiút ismertük föl benne, ki a kötelességek hű teljesítésében mintául szolgálhatott mindenkinek, alattvalóival szemben pedig maga volt a humanitás. Egy este az ezredessel a whist-játéknál ültem, midőn hirtelen fölegyenesedett s engem felszólított, hogy kísérjem haza. Bántalmakról panaszkodott, melyek a vért agyába kergetik s amint a lépcsőzeten lementünk, könnyű szédülés rohama volt. Szótlanul léptünk ki a csillagfényes éjbe. Az ezredes egyszerre megragadta karomat . . . — Látja ön azt a vörös csillago, mely az égbolton kilövell? kérdezett, miközben arra a pontra mutatott, hol a nagy medve csillagképlete ragyogott. -- Hol? — Már eltűnt. Különös, hogy ön nem látta. Ezután néhány nappal igen élénken vitatkoztak a katonai kaszinóban, a nihilisztikus agitációkról a katonáséig soraiban. Az ezredes röviden tagadta, hogy tisztek közt a nihilismusnak hivei volnának; utóbbi időben a testőrezredek egyikében történt elfogatások, alávaló föladás következményei. — Tudják önök, kiáltott kivörösödött arczczal, öklével az asztalra ütve, tudják önök, uraim, ki áll tulajdonképen a nihilisztikus agitátiók élén? — Nos ? — Senki más, mint Bismarck, teti a nihilistákat, s Moltke tervet dől ki, mely szerint bizonyos napon az császári paloták légbe rüpittetnek. Három héttel később a tábornokunktól azt a megkeres hogy II. ezredest a kpinptityV'’ házába szállítsam, mely 12 vságra esett városkánktól, égy elszigetelve. Előre ' kell bocsa ~~ íntfty.f»* ni i S*}! 70*0 !/**« ’ “« N ' y czó algymnas-:ií#ünk; Ív o v * s- r erette z varosunit szép k^p/.pl.tsé'o. korú elhunyt fiának szellemi hagyatékát valók az alábbi sorok, melyek a szerzőnek szülővárosa iránti ragaszkodásáról tesznek megdönthetsen tanúbizonyságot. E czikk, mely csak töredék, főleg azzal foglalkozik, hogy mily szép számmal vannak kiválóbb férfiak, kiket Félegyháza városa szolgáltatott az országnak. Az író