Félegyházi Hírlap, 1896 (14. évfolyam, 1-48. szám)
1896-01-05 / 1. szám
XIV. évfolyam. Előfizetési ár: Egész, évre 4 frt, félévre 2 frt — kr., negyedévre 1 frt — kr., Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések díjszabály szerint. 1-ső szám. Felelős szerkesztő : BOBASC FERENC Félegyháza, 1896. jartuar hó 5. Szerkesztőségi iroda : Piac-tér 1233. szám, hol a szerkesztő naponkint 12-től 2-ig található. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Banczay József könyvkereskedése Félegyházán. Hetvenhárom esztendeje múlt éppen 1896. január első napján, hogy az pékből egy örökvilágurfetilag leesett és egy szegény mészáros mester akkor született fiának szívébe fészkelte magát. Azt a csillagot ragyogó futtában senki nem látta akkor. Csak akkor vették észre és bámulták a nagy földtekén bolygó emberek, mikor az a csillag fölvitte Magyarország lantos költészetének nagy mesterét a földi dicsőség legmagasabb firmamentumáig. És bámulni fogják az idők végéig mindenütt, ahol emberek élnek s ahová a civilizáció eddig elhatott, vagy ezután elhat. Petőfi Sándor volt az egek eme kiválasztottja. Itt ringatták bölcsőjét „az anyai kezek“ Félegyházán, ....... „itt járt el, itthön pendeles gyerek, — itt gügyögé az első szót, az édes magyar beszéd első tördelt szavát, — első játékit itt tízé a porban — az első lepkét itt kergette, itt :“ Álljon elő, a ki tud, hogy ő nem városunk gyermeke ! És mi teszi örökéletűvé e városban az örökdicsőség gyermekének emlékét ? ! Az az emléktábla talán, melyet 1867. okt. 13 án azon ház falába illeszténk, melyben szülei laktak s melyben ő is zsenge gyermekkorát, élte ? Ez a tábla nem jelez semmi mást, mint éppen annyit, a mennyit a rája vésett szavak kifejeznek, a mi az Ő dicsőítésére Félegyháza részéről nem elegendő. Ha még ezt sem mutathatnók fel a világnak, mily kicsinyek volnánk nagy fiunkkal szemben. Ezt is Reményi Ede indítványára tettük. De ma, 28 év után, másról van szó, másról kell szólanunk. Városunk nagy nevű fiának az ezredéves ünnepély világra szóló idejében mi is áldozni tartozunk, emlékét feldicsőiteni, emlékezetre méltó tény Nyet meg örö :kiteni elengedhetlen szent kötelességünk. Ily ténye által Félegyháza ma él a közönsége önmagát s a várost tiszteli meg s az utókor előtt önmagát haikatallanitja. Azt gondoltam, hogy most, midőn s Félegyháza nagyérdemű közbirtokos-sága a littifundiumokat széttagolta, valakinek megvillan agyában, s hogy a 14.000 holdnyi területből városunk dicső fiának, ezredéves á Mami fennításunk emlékezetére, és örök dicsőítésére csak egy 100 holdnyi terület is kihasittatik, közegyetértéssel, a „szegény tanulók“ segély alapján. Nem történt meg. Pedig ha valakinek a neve a fönti cimire alkalmas, úgy az a Petőfi neve. — A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCÁJA. KÁRMI FÁJ . . . Akármi fáj, akárhol éget. A csók ad enyhülést nekünk. Gyerekkorunk taviuzsza óta. Ez a mi hűvös gyógyszerünk. Velem virraszt a holnap gondja, Zsibong agyam, fáj homlokom : Te csókot hintesz a redökre — Ea elcsitul a fájdalom. Ezerszer, hogyha munkaközben Irigy tű vérezé kezed : Egy csók az ujj rózsás Ingyére — S Csak ennek büvit életed. Lázbian feküdt egy-egy fiacskánk, A másikat, hideg lelé : A csók tüzét üzé el annak S a fázót felmelengeté. . . . Elő, elő a régi szerrel, Beteg vagyok, beteg nagyon. A régi bűbájt szinte kétlem . . . Elő, te lelkem, angyalom / Borulj reám remélve, bízva, Csókolja ajkad szivemet; Sötétben fürge rágalomnak Ravasz kígyója csipte meg! Móra István Az öreg néni. Tubákos piksziséböl nagyokat szippantgatott s kis görcsös botjára támaszkodva, fal és alá sántikált a kis szobácskában. — Biz’ úgy fiacskára. A Tripartitumban van a mi jussunk ! Feltette szemüvegét s a sárga pergament fedelű nagy könyvben kikeresett valamit. -- No látod, Servato jure. Igen, a jogok fennállásával ; igy adományozták oda a mi ősi birtokunkat a Hercegh famíliának. A könyvet kegyelttel leteszi az asztalra s beleteszi a törött Üvegü, hat csimbókos madzagu pápaszemet is, azután tovább sántikálgat a szobában s úgy beszél : — A donáció levélben benne van,hogy „ha pedig ki visszatérend királya iránt tartozó hűségre, az dominium egy része számára visszahasitlassék.“ A szépapád apja vissza is tért, de persze élhetetlen volt, mint a férfiak mind. Oda se nézett a jussának. Fuj, szégyenetek magatokat, hogy egy vén leánynak kell összeperelni, amit ti elvesztegettetek. Persze én, mint ahogy egy húszasra áhítozó harmadik gimnázistához illik, teljes erőmből szégyellem magam famíliám férfi tagjai léhasága miatt. Néha néha meg is próbáltam hencegni : — Majd meglátja néni, mit csinálok én, ha ügyvéd leszek ! Gúnyosan nézett végig. — Nem várunk, urfi, addig. Itt van a, én prókátorom. S büszkén ütött rá a Tripartitumra. Ott feküdt ez egy ménkű nagy sublábon (nem valami jó magyar* szó ugyan, de én nem tudom igazibb nevét), a melynek sárgarossfejü oroszlánai isten tudja már mióta lógatták ki a szájukból a fényes sárga karikákat. Ez volt a kincstár, könyvtár és a családi levéltár. Az alsó fiókban a családi irományok voltak, már tudniillik azok, a melyek a család legifjabb férfitagja által titokban és gáládus fal nem használtatlak, holmi sárkánycsinálásokra. Ott hevert az öreg biblia is. A fedele belső oldalára rá volt kaparva nagy gömbölyű betűkkel : „Kedves Jóltevőjének és Patronusának, nemes nemzetes és vitézi felsö-tarcali és hasznosi Tarcaly Gábor tekintetes uramnak szives jóságáért emlékezetül ajánlja ezen Wittenbergából hozott lelki kincset — Frugius Menyhárt prédikátor . . .“ Ezt a bibliát is argumentumképpen tartogatta a néni. Mrt szerinte ebből is látnivalóvolt a felső tarcali és a hasznosi domíniumhoz való familiáris jus. A szekrény felső fiókjában pedig ott hevertek a törvények. Az utolsók voltak a negyvennyolcasok. Az azóta hozott törvényeket egyszerűen megveti. Azok nem törvények. Mert ő nem egyezett ki, olyan valaki pedig nem fog törvényeket szentesíteni, akivel negyvenyolcban elvégezték a dolgukat. Azóta semmi közük egymáshoz. Emlékszem jól, mintha csak tegnap lett volna, hogy a hatalmas hévvel előadott közjogi és magánjogi fejtegetések alatt egy jó öreg kényelmes zsölyeszékben, milyen nagyokat szunyókált a kis diák, egy felsőtarcali és hasznosi Tarcaly ivadékhoz igazán nem méltó közönyösséggel. Bezzeg rá is támadt haraggal : — Jaj te lusta mihaszna ! Kelsz fel mindjárt abból a székből. Hiszen téged érdeke az egész dolog, nem magamért persekedem én, te érted. Én megélek abból, amim van, de akarom, hogy neked többed legyen. Akarom, hogy ragyogjon még egyszer a Tarcaly címer, látni akarlak négy lovas hintán, látni akarom a kastélyodat... Bizony én magam is szerettem volna látni. S elgondoltam, hogy mennyi szép ritka bélyeget vehetnék én, ha volna sok pénzem. (Akkoriban a fő-fő szenvedélyem a bélyeggyűjtés volt.) . . . Okos fiú vagy, csupa egyes a testimóniumod , hanem pénz nélkül az ész egy fityinget sem ér. Ha pedig van pénzed, akkor olyan ostoba lehetsz, mint a föld, mégis boldogulsz. Hogy is hallgattam volna, mikor azzal voltam elfoglalva, hogy az ablaktáblán a sarokba szoríthassak egy kékhasú dongót. Végre sikerült kellő óvatosság mellett elcsípni, ami azután nekem nagyobb örömet okozott mintha az egész hasznosi domíniumot visszaperelte volna Teréz néni. Rég elmúlt verőfényes napjai az üde gyermekkornak ! Mintha aranytollú madarak lennétek, mikor emlékezetünkben néhanéha visszarebbentek . . . A zagyvaparti réten játszani a hosszú mélát, azután megostromolni a gyümölcsösöket, esténként pedig azokon a nyugalomban ringató végtelen csöndességű falusi nyári estéken a harmatos fűben szaladgálni, a tompa zúgással repdeső orrszarvúak meg szarvasbogarak után s ha egyet-egyet elfogtunk, bevinni a nénihez, a ki ott ült kis házikója előtt a kertben, a málnabokrokkal, szőlőlugasokkal s virággruppokkal teli kertben s két kezét térdére fektetve i mo’-t ő is szegény volt, szegény, mint Itahin senki más. Éjjel, jégvirágos kana-szobában, stúdiumokat másolt gazdag urfiak számára és igy evett , és ruházkodott keresményéből, mely vajmi csekély volt. Mert apja kitagadta, megvonta tőle a segélyt, a mit ,’t nem lett mészáros ő is, hogy e pályán meg legyen mindennapi biros kenyere. De a szívében égő örökfényű csillag messze magasba nyúló pályát jelölt ki neki a hasvágás helyett, és ő ez útról le nem tért apja haragjáért sem. Ha éhezett, fázott és nyomorgott, „betakarózott büszkeségébe“. Lelkében kigyuladt az a fény, mely bevilágitá nagy életének utait, és fölmelegité testét-lelkét egyaránt. És neki mindenik útja a dicsőség Rómájába vezett. Nem volt még 26 éves, mikor a „Vilá g szaba d sá g“ szent, érzelmétől izzó szivét egy buta kozák, 1849 julius 31-én, a segesvári szörny csatában lándzsával átdöfte, nem tudva, hogy e szív átverésével a világköltészetnek egy isten-templomát ronbolja szét. De Petőfiben csak az embert ölte meg, mert mesterművei örökül maradtak imádott nemzetére, melyeket az öt világrész minden műveit nemzete bámul és csodál, s ha valakiről, róla zenghet és zeng is az ajk, hogy ,,s e iít marad időt múló szelleme műveiben!“ És ezt a nagy nevet, ne dicsőitnék most, mi félegyháziak, nemzeti fenállásunk ezeréves fordulóján? Ne dicsőitené az a város, a hol bölcsője zengett, a hol a legelső magyar szót tanulta kiejteni s a hol az utcai homokban játszott pajtásaival ? ! Szégyen volna reánk ! Igenis dicséiteni, az ezredéves ünnepély alkalmából felmagasztalnunk kell, az által, hogy ,,Petőfi-alap“ címén egy tetemesebb összeget hozzunk létre, kizárólag félegyházi születésű szegény tanulók segélyalapjául, közadakozásból, és egy vagy több e célra rendezendő mű-estélyből. Apellálok itt Félegyháza város dúsgazdag és művelt közönségére, annak tudós és magas műveltségű polgármesterére és tiszti karára, a nagyszámú, tehetős és értelmes iparosokra, hogy ők állami segély nélkül is megteendik azt, amit Petőfi örök szelleme megigényel, feltüntetve ezredéves ünnepségünk alkalmából, miszerint Félegyháza közönsége a valódi érdemekért tenni és áldozatot hozni mindenkor kész , hogy az ország fenállásának ezredéves fordulóját senki nagyszerűbben meg nem örökíti, mint eme város, mely fölött Petőfi neve, mint az álló csillag, örök fényben ragyog ! Pásztor Ferenc-