Klió - Történelmi szemléző folyóirat, 2006 (15. évfolyam, 1-3. szám)
2006 / 1. szám - HISTORIOGRÁFIA ÉS TÖRTÉNELEMELMÉLET - Erős Vilmos: Breisach, Ernst: A posztmodern kihívás és következményei
villantja fel az író. Művének későbbi fejezeteiben azután visszatér a problémára s az említett névsorban feltűnik Nietzsche, Heidegger, Saussure, Bergson is. Roppant, de szükségszerű leegyszerűsítéssel mondhatjuk, hogy ők vetették fel először a posztmodern olyan alapvető téziseit, mint: az ismeretek perspektivikus érvényessége és a hatalom általi meghatározottsága (Wille zur Macht - mondja Nietzsche), a referencialitás kérdése (v. ö. a langue és a parole megkülönböztetése Saussure-nél), a gondolatok nyelvi közvetítettségének problémája, vagy általában a haladás, a progresszivitás, a „modernizáció” mondjuk Condorcet értelmében vett mibenlétének megkérdőjelezése. Könyvének a posztmodem legfontosabb pozícióit számba vevő részében azután Breisach a közvetlen előzményeket, helyesebben a posztmodem szerinte első szakaszának momentumait idézi fel. Különösen is rámutat arra a szellemi és kulturális közegre, melyben jogosnak tűnhettek a posztmodern új kérdésfeltevései. Ezek közül a hatvanas években az egzisztencializmus, az antropológiai strukturalizmus és a marxizmus hegemón pozíciójára mutat rá. Az első fázis alapvető reprezentánsai így Hayden White, Frank Ankersmit, Hans Kellner és mások - pl. Roland Barthes - joggal mutathattak rá e pozíciók naiv objektivitáshitére és szcientizmusára, a történeti látásmód persze relativizáló, de legalább reflektivitásra késztető szempontjainak hiányára, vagy a szintén egyoldalúsághoz vezető szociologizmusra. (Recenzens következő megjegyzése: természetesen az itt felvetett alakok és problémák a velünk élő jelen problémái is. Példaként Georg G. Iggers és Frank Ankersmit vitáját említeném meg. A vita igazából a historizmus kérdései körül forgott, amelyet Ankersmit - pl. Mannheim Károlyhoz, de akár Meineckéhez is kötődően - a történeti gondolkodás egyik legnagyobb forradalmaként értelmez, s a posztmodem egyik legfontosabb előzményének tekint. Ehhez képest Iggers még a hatvanas évek marxizáló pozíciójához ragaszkodik, s a historizmust és a német történeti gondolkodás ehhez köthető hagyományát azért utasítja el, mert hermeneutikus beállítottságú, és ignorálja az általános, időtől, feltételektől független normativitást. Iggers ebből következően konzekvens, de persze legenyhébben szólva is vitatható tézise, hogy a posztmodern egy új barbárság szócsöve. Recenzens plusz/további megjegyzése: ha mondjuk elfogadjuk, mint ahogy sokan teszik, Ankersmit értelmezését, akkor le kell vonni annak további konzekvenciáit is. Ha a historizmus a posztmodern elődje, újjá kell értékelni a nálunk a két világháború között regnáló szellemtörténetet is (Ankers mit ilyesmit is ért a historizmus fogalmán), s bizony lehet sok mai törekvés pozitív előképe, pl. a maga művelődéstörténeti, de akár a feltétlen progreszivitást megkérdőjelező, vagy irodalmias-idiografikus, esztéticista megközelítésével is. 2. V. ö. Erről Erős Vilmos: Posztmodern historizmus. Klió 1997/2. 15-18. o. 4