Dolgozók Lapja, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

Nyomdaalapítók A gyomai csodas Gyomát 3 századfordulótól kezdve a Kner család­­­­­­­ tette közismertté, századunk első évtizedei­dben pedig híre határainkon túl is egyre nőtt. A poros al­földi kisvárosban — amelynek sem középiskolája, sem könyvkereskedése nem volt, százharminc éve, 1860. febru­ár 5-én született Kner Izidor, régi felvidéki könyvkötőik, „knyihárok” ivadékaként. Innen származik neve is. A fia­talságában sokat próbált, vállalkozó szellemű, koldussze­gény könyvkötősegéd 1882-ben alapított nyomdát szülővá­rosában, amely fennállása folyamán új korszakot nyitott a magyar könyvnyomtatás, tipográfia és könyvművészet történetében. A tehetséges, kitartó munkabírású, nagy fan­táziájú Kner Izidor 1935-ben bekövetkezett haláláig ál­landó önképzéssel a művészi könyvtermelés és könyv­­nyomtatás úttörő mesterévé fejlődött. Amikor kis nyomdáját úgyszólván a semmiből meg­alapította, az ország nyomdai állapota siralmas volt, csu­pán néhány fővárosi és egy-két igényes vidéki nyomda mű­ködött. Új beruházásokra neki se telt, de megbízható szak­mai igényessége, ötletessége, páratlan szorgalma átsegítet­te a nehézségeken. Eleinte egyedül dolgozott, később maga nevelte ki munkatársait. Első gyorssajtóján díszes, nagy­méretű betű-mintalapot jelentetett meg. Könyvei rendezett tipográfiájukkal, szép, tiszta, éles nyomásukkal már a kor legjobb színvonalát tükrözik. Az üzem létalapját mindvégig a nagyszámú közigazgatási formanyomtatványok, 1890-től kezdve pedig a báli meghívók kiadása képezte. A báli meg­hívók is tükrözik igényességét, melyek tervezésére — ko­rát messze megelőzve — művészeket kért fel, amikor az alkalmazott grafikáinak még híre sem volt. A díszítésekre Geiger Richárd, Góró Lajos, Földes Imre, Sáray Ákos, Ma­jor Henrik munkáit használta fel (Röpke Lapok). Meghí­vóival nemzetközi sikert is elkönyvelhetett magának. Az 1914-es lipcsei könyvművészeti kiállítás nagy aranyérmét nyerte el. Irodalmi vállalkozásait a századforduló táján kezdte meg, de ez irányú munkásságát 1907-től legidősebb fiára, művészi törekvései továbbfolytatójára és kiteljesítőjére, a modern magyar könyvművészet megteremtőjére, Imrére bízta. Száz éve, 1890. február 4-én született, s 1944-ben, élete derekán, a fasiszta terror áldozatává lett az európai hírű könyvművész, Kner Imre. A mesterség alapjait Gyomán sajátította el, már 1904-től, Lipcsében, az európai könyv­készítés évszázados fellegvárában tanult tovább. Ekkor kö­tött életre szóló barátságot a szakma későbbi vezetőivel. 1916-ban vette át a könyvkiadás vezetését atyjától. Mester­ségének nemcsak művésze, de tudós kutatója is volt, aki egész életén át a tipográfia és a könyvművészet hagyomá­nyának és újításának titkait fürkészte, írásaiban és a gya­korlatban egyaránt. A Kner műhely a felszabadulás előtti évtizedekben a könyvkészítés iskolája lett. Ezt a szerepet máig megőrizte. Kner Imre munkásságának első felében a hagyományo­kat kutatta fel, és Kozma Lajos építőművésszel, az alkal­mazott grafika úttörőjével népies átírású barokk szellem­iben újította fel (Három Csepke könyv, Kner Klasszikusok, Monumenta Literarum). Fametszetes illusztrációkkal, a ré­gi magyar nyomdák díszítőanyagának újjáélesztésével igen sajátos, szép kiadványokat készítettek, melyek nemcsak e hazában, hanem azon túl is megbecsülést hoztak a ma­gyar könyvművészetnek. Kner Imre a fontolva haladás híve volt: „Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és se­gítsék meghódítani a jövőt.” Törekvéseit modern üzemben, modern­ eszközökkel valósította meg, erre nevelte munkatársait is, akik a szak­ma tudorai lettek, és ily szellemben vezetik ma is a nevét hordozó nyomdát, amely ma elsősorban a Kner által fel­tárt és modernizált hagyományt szolgálja. Kner Imre élete utolsó évtizedeiben az „új tárgyila­gosság” képviselője lett a magyar tipográfiában a kor ízlésváltozását követve. Itt is a saját útját járta, mert el­jutott a XVIII. század végének, a XIX. század elejének klasszicista betűtípusaihoz, amelyeket határozottan a ma­gyar ízléshez illőnek érzett. Kiadványait klasszicista be­tűk,, szigorúan tárgyilagos, mértékletes térelosztás, a szö­veg világos tagolása, a kompozíció síkszerűsége jellemzik. Azt vallotta, hogy az anyag, a technika, és az adott nyom­tatvány hármas egysége határozza meg a tipográfiai for­mát, amelyet a hagyomány tiszteletével egyeztetett. Élete utolsó éveiben a fasiszta terror fokozódása el­­­­len, tiltakozásként a nemzeti hagyományhoz menekült Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének és Köl­csey Nemzeti hagyományok című művének kiadásával. E tette is példa és útmutatás a jelennek. Brestyánszky Ilona Kner Imre és Kner Izidor A régi gyomai nyomda. Humorérzék Kólia Mélán gondolt egyet, és útját megsza­kítva, benyitott a kerü­leti rendőr-főkapitányság épületének kapuján. Az ügyeletes a rablással foglalkozó ügyosztályra irányította. — Jó napot kívánok! — mondta Kólia Mélán. — Erőt, egészséget! — válaszolta az asztal mö­gött ülő őrmester. — Kérem, én Kók­a Mélán vagyok, vállalko­zó... Szeretném beje­lenteni, hogy elrabolták a ... humorérzékemet... — Ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést? — Tulajdonképpen nem. Név szerint meg tudom nevezni; balról az SZTK-hozzájárulás húz­ta ki a humorérzékemet, jobbról meg a vállalko­zói adó, de a lábamban még most is húz a csúz. — Hát ez pech! — Igen, az a pech is ott volt. — Megsérült? — Zúg a fejem, a lyu­kas a zsebem, maholnap a padlóra esem. Egy éven túl gyógyulok. — Sajnálom. És hogy nézett ki? — Micsoda? — A humorérzéke. — fiát olyan nemzeti­színű, helyenként szaf­tos, örökké mosolygós, gyakran nevetős, és mindig röhejes. Az utóbbi néhány évben az áremelések nagyon be­tartottak neki, a sebhe­­­lyen­t adóbevallással ta­kargatta. Olyan jókat de­rült saját magán, néha még jósolt is az aranyos. — Jósolt? És mit? — Például azt, hogy szélesedik a piac, és­ csökken az adó. — És? — Ha úgy vesszük, be­jött. Romániába segélyt küldhetek, és ha a hely­zet rosszabbra fordul, az azerbajdzsániaknak és a grúzoknak is juttathatok valamit... — Akkor jó. Na, szó­val, akkor feljelentést tesz? —* Igen ... Bár nem tudom, hogy az ilyen ügy mennyiben tartozik a rendőrségre. És egyál­talán sikerül-e megta­lálni az elkövetőt? — Kérem, mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Mindjárt felhívom a főnökömet... Halló! Halló!... Nincs vonal. Persze lehetnek kisebb problémák, mert csak a bűnözőkkel, nem­nem létszámhiánnyal ha­küzdünk. Halló!... Máris megint nincs vonal. Dél­előtt egy órát kellett vár­nom ... — Elnézést, talán pró­bálja meg CB-n. — Uram, hol él maga? Összesen 10 CB-nk van, abból öt javíthatatlan, a többire telep kellene. Egyszerűen nincs rá ke­retünk. Kók­a Mélán ekkor hangos kacajra fakadt. Úgy csengett a nevetése, mint öt évvel ezelőtt, amikor hivatalosan elis­merték, hogy infláció van Magyarországon, ő ugyanis feketén ezt már régen tudta. — Már megbocsásson, min nevet? ! — Elnézést, őrmester bajtárs..., de akkor jobb lesz, ha a saját rab­lóikat keresik. Egyéb­ként megtaláltam a hu­morérzékemet. Köszö­nöm. Viszontlátásra! Salga Attila E­mlékezünk gyerekkorunkból: a konyha éppen olyan. Eredencj benne ferencjóskás poharak, vékony csőrű csészék, ser, benne szárad a ke­nyérhéj, amit majd elvisz — legalább kéthe­tente egyszer — a tejesasszon­y. A falon fris­sen vasalt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongyból, és min­dig van meleg víz a vaskályhán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nyarat, és asszony is van benne mindig, a cseléd is az, de szag sosincs. Ilyen maradt ez a konyha, legalábbis mostanig, a mai napig. Idős házaspár lakása. Az asszony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide­ , oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kisváros, csendes vasár­nap, húsleves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, lassan megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az illattal együtt száll csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatévesen, aki a éppen tizenhetedik alkalommal ereszkedik alá lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik.­­ Kulcs fordul a zárban, öregasszony meg se rez­zen. Teríteni kezd, ebédhez, öregember érkezik ha­za. Vadászatból jön, a fegyverét már a garázsban hagyta. Húsz éve ezt teszi minden októberi vasár­napon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap. — Szervusz, öregasszony. — Szervusz, öregember. Megcsókolják egymást. — Van ebéd? — Van ebéd, öregember kicsoszog, átöltözik, megmosakszik. — Vad nincs. — Hát akkor nincs, öregember asztalhoz ül, újságot olvas. Öreg­asszony befejezi a terítést, tálal. Készen van az ebéd, öregasszony ? ! — Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontos mozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal. — Ebédelünk? — Ebédelünk. Kanalazzák a levest. — Jó étvágyat, öregasszony! — Jó étvágyat, öregember! Felnéznek egymásra, rövid pillanatig. Aztán to­vább kanalazzák a levest. — Savanyú — mondja az öregember. — Sós — mondja az öregasszony. Megint felnéznek egymásra, mint akik valamit értenek. Vagy inkább értenek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis. Kőrössi P. József: Házasságban — Savanyú! — próbálkozik újra az öregember. — Sós — mondja az öregasszony megint csak. És ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen? — Mondom, savanyú! — mondja az öregember. — Mondom, sós — mondja az öregasszony. Savanyúsós, sós savanyú. Lerakja a tányér mellé a kanalat, föláll az asz­taltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell át­mennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben lévő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy tovább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, kiemel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a kezében, nem oda való, ilyet nem fogott még. Ilyet még so­hasem használt, nem illik hozzá, ki se próbálta so­ha, idegen neki ez a hideg, pedig a fiókban volt hó­napokig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se használt, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasszony meg azért, mert akkoriban ez mindig másképpen volt. Kibiztosítja, csőre tölti. Visszaindul az ebédlőbe, a konyhába, útközben már hallja, hogy kanalazza a másik a levest. Még mindig a levest. Mozgása nyugodt, sohasem volt nyugodtabb. Az ar­ca sohasem szelidebb, sohasem határozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most szeretni le­hetne. Megfontolt és természetes. Visszaér a kony­hába,­az ebédlőbe, és jön, aminek jönnie kell. Mint, aki naponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne maradjon meg a tekintete, ne marad­jon egész. A test zuhan. Kinek a teste? Már nem azé, aki lezuhan éppen. Magával rántja az abroszt, az edé­nyeket, az evőeszközöket, a vizeskancsót legutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fok­hagymafoltos, mindenfoltos az abrosz. Csorog folton a víz a megrepedt, az asztalon hintázó kan­ a­csóból, aztán a kancsó is leesik, üvegszirmok fut­kosnak a cementlapokon. Késleltetve, lassítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októ­beri vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép belőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallgatózik, aztán visszalép. Most kell menni, le és fel, most. Vasárnap van. október,­­ez a jó­ fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a test­re, az arcára, ahogy az oldalra fordul, vélet­lenül. Kis szerencséje van, sebet is ejthetett volna, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mindegy, mindegy. Leszedi a terítéket, össze­­söpri a törmeléket feltöröl, amit csak lehet, a hul­ladékot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldo­gul a doboztetővel, lábbal megtapossa. Valameddig. 1990. február 3., szombat DOLGOZÓK LAPJA

Next