Könyvvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
KönyvVilág 4 Csörte-tél Az elégia hangján Tél van. Azt mondják: kapitalista tél. Igen: öltönyben-ingbenselyemnyakkendőben üldögélnek az eladók a zöldesszürke komputerterminál-fényben. Az üvegfalakon túl nem nagyon tolong a nép. Az üvegfalakon innen öregasszonyok araszolnak három télikabátban. Égő szemmel hajtják fel a kukák fedelét, és a talált kenyérvégekkel nekiindulnak. Elmennek aludni. A Keleti pályaudvarra. Az urak a Mercedesek hátsó ülésein, az urak a gyűléseken, a Kamerákba Tekintő Urak pedig rátesznek még egy lapáttal: ölik egymást a hatalomért. Karácsonyi hangulat, Európa, szeretet, béke. Mindezekhez képest vannak versek. Talán kissé meglepő bejelentés, de ez a helyzet. Versek, meg van nekem itt ez a fűtött szoba, és olvasom „őket”. A fűtött szoba engem is meglep, de van. Még. Vannak, akik kokainnal, gépfegyverekkel üzletelnek, én verseket olvasgatok egy fűtött szobában, így megy ez, Európa. Csörte. Izgalmas cím egy verskötetnek. A szónak hangulata van, mint minden sportkifejezésnek. Egy ilyen szó után következik valami. Egy ilyen szót megelőz valami. Vívás, rendszerint. Csörtetünk, s csörtékre lesünk. Pást, sisak, fegyver. Koncentrációval telített légköbméterek, veríték, küzdelem. Az emberi élet: csörte. Minden pillanatunk a páston zajlik. Egy ilyen verseskönyv, a maga cím mivoltában is: kihívás. Beszállni egy csörtére a szerző mellé. Mert a vívás kétszemélyes sport. Talán a költészet is? Rákos Sándor jól választott a magyar szavak közül, épp ezt az egyet: Csörte. A hetvenéves költő telitalálata ez. Ha azt mondjuk: Rákos Sándor, ma már nemcsak a költészet, a költőség jut eszünkbe. Rákos Sándornak lenni manapság magatartás. Mi az, hogy magatartás? - Jelen lenni, egyazon minőségben, egyazon tartással. Ennyi. Nem csekélység. Főleg manapság. Manapság, amikor a politika mocskos rongyhalmainak tetején ott feszítenek az egykori költők-írók-kritikusok. Izgatottan dörzsölgetik szemüvegeiket, igazgatják zakójuk hajtókáján a mikrofont. A Nagy Házban belebeszélnek a levegőbe. Jobban keresnek azzal, hogy néha megmukkannak, mint egykoron írásaikkal. Köpönyeg után zakó, és biztos megélhetés, így megy ez, Európa. Rákos Sándor, aki a nyírségi tanító fiaként érkezett az irodalomba, tanyán eltelt gyermekkorával, testi-lelki szenvedéseivel olyan terheket cipelt, melyek máig nem gördültek le vállairól. Nincs előtérben, nem nyomakszik. Viszont irodalmi tetteiről folyamatosan értesülünk. Lefordította a sumér-akkád agyagtáblák üzenetét, Óceánia népköltészetéből műfordításkötete jelent meg. Időben-térben mitikustávoli vidékeket mutatott meg olvasóinak. Kívülállás. Ez teszi képessé a magatartásra, a tartásra. Emberi és költői értelemben egyaránt. A tapasztalás verssé váltására, a folyton-folyvást újat teremtésre. Arra, hogy kívülállóként legyen jelen, hogy műve így maradjon az értékvesztéssel robajló mindennapok között is: minőség. Tél van. Karácsony-idő, új évidő. Elmetszések címmel két szilveszteri vers is helyet kapott Rákos Sándor új kötetében: „élnünk így még meddig kell megcsúfolt régi hittel új hit remény/e nélkül hogy szánk is bele/kékül” - ezt írta 1987 szilveszterén. Egy évvel később pedig így kérdezett: „s ahogy az új év/ülhet óvá régi rossz is ép/ülhet jóvá?” Bölcs és szikár líra ez. Isten- és igazságkereső. Biblikus és élettel teli. Élettel teli versek a halálról, az útról. Mindannyiunk útjáról. Abszolút frissen, abszolút a jelen olvasójához szólva. „A VERSET ma tartják kacatnak / s mire újra ideje jő / téged már régen a földbe raktak / sírboltodba köszön be a vevő.” Tél van. Az ünnepelt ajándékával zavartan áll az olvasó. Rákos Sándor ért a meglepetésekhez. Karácsondi Imre A könyveknek is megvan a maguk sorsa, tartja a bölcs latin mondás, s ebbe természetesen beleértendő az, hogy a kéziratoknak is sorsa van. Eseményekben és különlegességekben gazdag fejezete lehetne egy huszadik századi művelődéstörténetnek az, amelyik ezzel a kérdéskörrel foglalkozna. A könyvek és kézirataik sorsa a diktatúrák és demokráciák sorsával fonódik össze. Itt vannak például a nemzetiségi magyar irodalmak, amelyeknek nem csupán a maguk anyaországbeli létéért kellett és kell ma is megküzdeniük, hanem azért is, hogy a nyelvi anyaországban, Magyarországon is jelen lehessenek. Balla Zsófia kolozsvári magyar költő még alig huszonéves, egyetemista, amikor az a „megbecsülés” éri a hatalom részéről, hogy megtiltják könyveinek külföldi terjesztését. S e döntés két évtizedig érvényes volt. Aztán tovább szigorodott a prés: 1983-tól mostanáig verseskönyve sem jelenhetett meg. A páncél nyomai a hatodik kötete, s hátsó borítón háromszor ajánlja a költő műveit az olvasónak: 1988 októberében, 1990 februárjában és végül 1991 márciusában. S talán még ahhoz is szerencse szükségeltetett, hogy ez a harmadik ajánlás az utolsó is lehessen. Az engedélyezés bonyodalmasságának az is következménye, hogy e kötetet fél évvel megelőzték a költő válogatott versei, amelyet a Magvető adott ki Eleven tér címmel, s ez a válogatás A páncél nyomai néhány darabját is tartalmazza. E kiadástörténeti különlegességre - hogy a válogatás előbb jelenik meg, mint amiből válogatnak - a szerző is számíthatott, hiszen e gyűjtemény a legújabb kötetnek mindössze három versét vette át, s zömmel a költő negyedik és ötödik kötetére alapozott, így A páncél nyomai a késedelem ellenére is új kötet. A már említett terjesztési nehézségek is magyarázzák, hogy Balla Zsófia - bár művei az utóbbi években mind sűrűbben vannak jelen a hazai folyóiratokban is kevésbé vált ismertté nálunk költő- és nemzedéktársainál, például Szőcs Gézánál, Markó Bélánál. A feltűnően tömör, mindössze negyvenkét darabot tartalmazó válogatott kötet viszont olyan erőteljes és elfeledhetetlen magyarországi jelentkezés volt, hogy ezek után már nem lehet kihagyni Bálla Zsófiát, elsősorban természetesen nem a névsorolvasásokból, hanem versolvasó gyakorlatunkból. Vannak költők, akikből legelementárisabban egy-egy gondolat, másokból egy-egy kép,jelkép, motívum, megint másokból egy-egy dallam hat ránk. Bálla Zsófia ez utóbbiak közé tartozik. S bár a dallam korunkban különös indokoltsággal lehetne barbár, az övé nem olyan. Költészete zenei és klasszicizáló, s csak rá jellemző egyneműsége sokféle ritmust és formát terel együvé. Ritmusaiból és dallamaiból elégikus költészet épül. Az elégia számára világszemlélet és vershangulat is. Lényege az a megszenvedett rezignáció, ami az e századi ember számára már-már túlzó optimizmus is, s amely a távol és a közel, a történelmi és az emberéletnyi közötti távolságot pontosan érzékeli: „Ez a harc lesz a végső? nékünk biztosan, / hiszen itt a hazánk, / s az állóháború, / amit nem lehet / könyv nélkül követni.” (Ugrani, idill be!) Az alkotó ember nem csupán az életére kérdez rá, hanem a hivatására is. A költészet sorsa majd annyira fontos számára, mint az életé, s e kétféle veszélyeztetettség egymásra utal. Egy irodalmias kulturális hagyományú nemzet életében különösen fájdalmas a költészet hatásának kérdésessége: „De a VERS! A VERS, talán más? / Talán életben tart? Talán föloldoz? / Talán helyettünk él? / Talán helyettetek / megszólal, talán? talán?” S az Ars poetica végső következtetése: „Hiszen itt élünk. Ehhez képest / a vers ... Ugyan már! / [Hess, madár!]” S ha itt élünk, a történelem rendre beleszól életünkbe, benyomul verseinkbe is. 1989 végének Temesvára, Tőkés László hősiessége is megjelenik az újabb versekben, a Fekete Advent komor képe: „közeleg a Megszületés / marad-e üszok a világból?” Vasy Géza Balla Zsófia: A páncél nyomai Kriterion. 80 oldal, fűzve 60 Ft. Rákos Sándor: Csörte Szépirodalmi. 114 oldal, fűzve 120 Ft.