Könyvtáros, 1988 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1988-10-01 / 10. szám
gedüs Candid Lajos. A kifizetéseket mindig ez utóbbi engedélyezte: a könyvkötők számlája éppúgy felkerült minisztériumi íróasztalára, mint az írószerek kiadásainak jegyzéke. Az aprólékos elszámoltatásra még egy példa: 1868. augusztus 2-án kelt levelében Hegedűs előírta, hogy a könyvkötői számlákon ezentúl minden egyes kötet alakját és íveinek számát is fel kell tüntetni. Mint látni fogjuk, Mátray ezt sem hagyta válasz nélkül. A Magyar Nemzeti Múzeum, mely ekkor a könyvtáron kívül a régiségtani és a természetrajzi gyűjteményt, valamint a képtárat is magába foglalta, ekkor még nem volt állami intézmény a szó mai értelmében. Alapítvány volt, s ebben az alapítványi jogállásában az osztrák kormányzat is meghagyta, nem nyilvánította császári intézménnyé, csupán felügyeletet gyakorolt felette. Ez egyúttal azzal járt, hogy nem részesült rendszeresen az állami költségvetésből, működési költségeit az alapítványi tőkéből, az úgynevezett múzeumi alap jövedelméből, illetve kamataiból kellett fedeznie. Miután ez már az abszolutizmus korában sem volt elegendő az intézmény fenntartására, a múzeum rá volt utalva a rendkívüli állami segélyekre, rendkívüli uralkodói adományra, sőt a közönség áldozatkészségére is. Kubinyi Ágoston 25 éves igazgatói jubileumán, 1867. május 3- án tartott beszédében megemlékezett arról, hogy az intézet fenntartása érdekében „virág- és terménykiállításokat, hangversenyeket kelle rendezni, gyámolító társulatokat létesíteni, s magánosokhoz folyamodni”. (Vagyis a főtevékenységtől idegen melléktevékenység folytatása pénzszerzés céljából, valamint sponzorok felkutatása már akkor sem voltak ismeretlen fogalmak.) Ezen a tarthatatlan helyzeten változtatott Eötvös József : már az 1868-as állami költségvetésben tízezer forintot irányzott elő a „Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának kiegészítése, rendezése és felállítása” céljára, ugyanennyit az 1869-es költségvetésben, sőt ezen felül még tizenkétezer forint „rendes segélyt” a Nemzeti Múzeum részére, amit eddig az országos alapból fedeztek. (Ez utóbbit 1865 óta kapta a Múzeum, az uralkodó hozzájárulásával.) A fordulat azonban 1870-ben következett be : ettől az évtől kezdve a Magyar Nemzeti Múzeum költségvetése már szervesen bele volt dolgozva az állami költségvetésbe, mivel az úgynevezett múzeumi alapot - s vele együtt valamennyi kulturális célú közalapítványt - egyesítették a kulturális tárca költségvetésével. A Nemzeti Múzeummal kapcsolatos kiadásokra 1870-ben 84 467 forintot irányoztak elő, s ezt az év folyamán még további póthitelekkel növelték. Eötvös József e valóban nagyvonalú fejlesztést határozott szavakkal indokolta: „A múzeumok újabb időben... oly rendszeres gyűjtemények táraivá alakultak át, melyek a múlt művészeti, tudományos és társadalmi állapotait híven... visszatükrözik... Mióta a m.n. múzeum alakult, a tudományok egész ágazatai, ha nem is keletkeztek, de önállóságra, sőt nagy jelentőségre emelkedtek. Ehhez járul..., hogy Magyarországnak történelmi sőt természettudományi helyes megismerése s megismertetése a szomszéd országok s nemzetek, sőt az egész föld történelmi és természeti viszonyainak tanulmányozása nélkül nem remélhető. Ezen meggyőződés... következménye, hogy a m.n. múzeum... ma már nemcsak kizárólag magyar, hanem a világ minden tájairól szerzett tárgyakkal is bír, melyek meghatározást, rendszeres felállítást, lajstromozást s végre leíró ismertetést igényelnek, hogy holt kincsekből termékenyítő nemzeti tőkévé váljanak.” Mindez nem képzelhető el kellő számú és jól megfizetett szakemberek, szakkönyvek, valamint a gyarapításra szánt összegek jelentős felemelése nélkül. Így érhető csak el, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum „az eddigi ideiglenes helyett törvényes s végleges szervezetet nyerve, az európai hasonnemű intézetek között... becsülettel megállhasson”. Eötvös József határozottsága, írói és tudósi tekintélye elérte azt, hogy javaslatait a nemzet képviselői elfogadták. (Folytatjuk) Somkuti Gabriella 619