Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 2. szám - SZEMLE - Sükösd Mihály: Rónay György: Petőfi és Ady között
fel, írásainak hangja az izgatott megdöbbenésé, és ennek az írásnak mégsem lehangoló, hanem felszabadító hatása van. Orbán ugyanis az általa tudatosan felismert valóság irányába mélyíti a konfliktust és éppen ezzel az eljárásával a konfliktus feloldásának szükségszerűségét is éreztetni tudja. Ha ebben az írásban mennyiségileg annak taglalása került túlsúlyba, ami Gerő János alkotásában problematikus, ez nem a valóságos arányok tükrözője. Különösen hoszszabb írásaiban tehetséges, sokra hivatott fiatal író, aki írói munkájában és egyéni útjában a nehéz időkben sem tért le a marxista meggyőződés, a forradalmi munkásosztály ügye iránti hűség talajáról. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy kötete túlnyomórészt az ellenforradalom előtti írásokat tartalmaz. Rónay György műveinek örvendetesen gyarapodó sorából most egy anyagában gazdag, műfajában nálunk csaknem elődök nélküli, magas színvonalúan érdekes, meglepetést, helyeslést, s nem egy részletében vitatkozást is kiváltó kötettel jelentkezett. A Petőfi és Ady közötti esszé, e műfaj legkifejezőbb értelmében. Kísérlet tehát: lapjain író és gondolkodó párosítja húsz év tanulmányainak eredményét, következtetését és általánosítását a magyar irodalom egyik legérdekesebb korának, a XIX. század második felének objektív valóságával, félszázad történelmének az irodalom alapját adó törvényeivel. E korszak sokáig fehér foltja volt irodalomtörténetírásunknak. Komlós Aladár Vajda-monográfiája, s számos kisebb-nagyobb tanulmánya hatalmas felmérést kezdett ugyan meg, a szintézis azonban még hátra van. Rónay könyve nem emeli a korszak fölé a nagy összefoglalás kupoláját — de nem is ez a szándéka. Műfajáról szólva a szerző két elnevezést is ajánl: a félszázad irodalmi életrajzáról, és — némi öniróniával — „ihlettörténetéről beszél. Ez utóbbi meghatározás nem éppen szerencsésre sikerült: eleve bizonyos szellemtörténeti reminiszcenciákat sejtem volna teljesen igazságos az 1958-as Gerő Jánosnak szemére hányni azt, amit néhány évvel ezelőtt nem látott, és részben nem is láthatott. Amiért mégis szükségesnek tartottuk elmondani a fentieket, az éppen abból a hitünkből fakad, hogy még sok értékes alkotást várhatunk tőle. Ahhoz ugyanis, hogy ez a várakozás megvalósuljon, szerintünk bizonyos feltételek szükségesek. Mindenekelőtt annak belátása, hogy a két kötete megírása közti időben nemcsak előre lépett, továbbá, hogy a kor színvonalán álló világnézete és elmaradott írói szemlélete közötti ellentmondásból az előbbi kerüljön ki győztesen — anélkül, hogy írói egyéniségén ezzel erőszakot tenne. Nem kétséges, hogy a képesség mindehhez megvan benne. KIS TAMÁS tet. Pedig alapjában éppen az ellenkezőjéről van itt szó: „ihlettörténetnél” lényegesen többet, maradandóbbat ad érdekes könyvében Rónay. Úgy tetszik, egy korszak irodalmához nagy általánosságban két módon közelíthet a kutató. Az egyik a hagyományos irodalomtörténeté: ez tudósi alapossággal veszi sorra az eléje kerülteket, szilárd alapokat rak le, majd filológiai apparátusának megbízható vázára épít a rendelkezésére álló anyagból falakat. Öntevékenysége így szükségszerűen másodlagosnak tetszik, inkább interpretátor, mint alkotó. A másik mód az esszé-íróé, aki ilyenkor egymáshoz illesztett arcképek láncolatából igyekszik összeálló tablót szerkeszteni. Hálásabb, egyszersmind veszélyesebb feladt az övé: önnön gondolatait jobban kamatoztathatja, anyaga nemcsak cél, de eszköz is — ugyanakkor a tényektől való elrugaszkodással, a valóságot saját rendszeréhez formáló igyekezettel minden írói és gondolkodói eredményét megsemmisítheti. Mindezt el kellett mondanunk Rónay könyvéről szólván. E mű alighanem fele úton áll az imént vázoltak típusai között. Nem irodalomtörténet és nem arcképfüzér: mindkettő számos vonását átvéve, mindkettő fogyatékosságaitól függetleníteni akarván Rónay György: Petőfi és Ady között (Bibliotheca Könyvkiadó) 302