Kortárs, 1963. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1963 / 9. szám - NAPLÓ - Galambos Lajos: Illyésről Petőfi kapcsán
■ez alatt azt értem, hogy eddig a legnagyobb kétméteres volt. Ez új megbízás egy New York-i parkba készül. Hatalmas vízmedencébe állítja, illetve fekteti a két darabból álló nőalak figuráját. A vízben a két óriási sziklaszerű forma tükröződni fog. Most a kertben levő medencébe a feles alakzatokat elhelyezi. Két tengerből kiálló sziklára emlékeztető bronzfigurák, illetve a kettő eggyé válva a természet darabjaként emberi tartalommal telítetten léteznek. Megilletődötten állunk e rendkívüli mű előtt, amiben egész életműve sűrűsödik. Tovább sétálunk a kert hátsó, elkeskenyedő vége felé, aminek a legvégében egy fehér gipszfigura áll. Olyan a mély kékeszöldben, mint egy szoborszellem. Mosolyogva helyesli, mert az óriás fa alatti padon ülve, meditációi közben, éjjel valóban szellemként hat a fehér figura. Visszatérőben mutatja az évszázados fa törzsének formációit, olyan mint egy ős Vénusz óriási dudoraival és mélyedéseivel. Mindenesetre modellje, mint minden a környezetében. A természet nagy egységének értelmében minden felhasználható a szoboralakításban, miáltal az emberi alak nem válik kizárólagossá, önmagába foglalja a természet gazdag formavilágát. Ezt Moore a maga művészetében beteljesítette. Az idő nagyon elhúzódott, a félórára tervezett látogatásból másfél óra lett. Csendes beszélgetés közben a kert zöldje kékessé vált. Visszatérve a házba, még megnézték a tihanyi kert fényképeit és érdeklődéssel fedezték föl a meditterán jellegét, ami az angol gyep helyett, némi vigaszt nyújt. Katalógust cseréltünk és elbúcsúztunk. Kedvesen integetve állt a naplemente utáni hűvös szélben, és mindnyájan a gazdagodás ama ritka érzésével voltunk telítve, amikor igazi nagysággal találkozik az ember. Mert a legritkább és legértékesebb az, amikor a környezet, az ember és műve teljesen egységes. Ez esetben a legmagasabb fokon valósult meg. Ezért is valóban a század legnagyobb szobrásza. GALAMBOS LAJOS ILLYÉSRŐL PETŐFI KAPCSÁN -Született egy ember száznegyven évvel ezelőtt, aki alig cseperedett fel, elkezdte járni a nyomor iskoláit s megjárta a nyomornak és az emberbe való látásnak minden osztályát oly mélységekbe és oly magasságokba kerülve, hogy a vizsgálódót már csak a csudálat döbbenti meg: hogyan nem lett ez az ember országosan körözött gyilkos és gyalázatosan senki. Költő lett, azok között is a legnagyobb, azok között is a legjobban meg nem értett, azok között is a legtárstalanabb, felemelkedni hozzá Arany János sem tudott, de Kossuth se, senki, még Klapka is csak egy volt az életében a korlátolt katonatisztek közül. S amikor a csatatérről emberi ösztönnel menekülve ledöfte őt egy kozák dzsidás, s megkísérelték kirabolni a harcterek hiénái mind, nem volt nála más, mint a Bem hadseregének szervezésére vonatkozó néhány irat, néhány pénzügyi akta hadilovak vásárlásáról, és száz darab nemzeti dekoráció, zsineggel összefűzve. A rablók értéktelennek tartották. Otthagyták. Lehúzták ellenben a nadrágját. Úgy feküdt élet és halál között a segesvári csatatéren véresen, mintha születne. Tovább Illyés Gyula így mondja: „Másnap Heydte emberei kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték volt, azt összeszedték. S ha véletlenül ő még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: — 1361 —