Kortárs, 1963. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1963 / 7. szám - DISPUTA - A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL - Bozóky Éva: Hozzászólás Bor Ambrus cikkéhez
A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Hozzászólás Bor Ambrus cikkéhez Bor Ambrus „Tizenhárom ezrelék” című problémafelvető tanulmánya (Kortárs 5. sz.) arra késztet, hogy elmondjak néhány gondolatot, mely már a cikk olvasása előtt is foglalkoztatott. Mint 3 gyermekes anya ismerem a gyermeknevelés nehézségeit, és mint az emberek között forgolódó újságíró, valamelyest az ezzel kapcsolaatos vélekedést is. Noha nem ismertem pontosan a Bor Ambrus közölte statisztikai adatokat, a születések tizenhárom ezrelékig vezető fogyatkozás szemembe tűnt, s még inkább az a közömbösség, az a magától értetődés, amivel ezt sokan tudomásul veszik. Egyetlen apró példa: legidősebb fiam iskolába kerülésekor még három, túlzsúfolt párhuzamos osztály indult, a legkisebbnél már nincs paralel osztály, s az az egy is kis létszámú, feltehetően más iskolákban is hasonló a helyzet; az osztályok szülői értekezletét ugyanazon napra teszik, nem gondolva arra, hogy két szülő nem lehet egyszerre három helyen, s ha ez ellen szót emelünk, csodálkozó pillantás a válasz: „hiszen oly ritkák vagytok ti sokgyermekesek, mint a fehér holló” . . . Ha egy pillanatra még büszke volnék erre a fehér holló-dicsőségre, rögtön elszégyellem magam, s valami lelkiismeret-féle is mardos, hogy hát sok ez ? Attól lesz sokká a kevés, hogy másutt ennyi sincs?! Nem omlik-e porrá az anyai büszkeség, ha postamesternő dédanyámra gondolok, ki már három emberöltővel ezelőtt dolgozó nő létére hat gyermeket nevelt, vagy kántorné ükanyámra, ki 12 fiút bocsátott főiskolai oklevéllel az életbe?! Mi hát annak az oka, hogy mi, mai nemzedék, gazdábban, tökéletesebb technikai felszerelések birtokában is nehezebben birkózunk meg a gyermekneveléssel, hogy még a három gyermek is fehér holló számba megy?! Bár Ambrus lényegében okot jelöl meg: egyik a városiasodás, másik a női egyenjogúság. Mindkettő természetesen hat a gyermeklétszám apadására, mégsem ad világos választ arra, hogy miért sereghajtó a mi születési arányunk. Hiszen világszerte a városiasodás tendenciája érvényesül, lakáshiány is mindenütt akad, s az anyák is dolgoznak ma már Európa-szerte, a szocializmust építő országokban éppúgy, mint a kapitalista államokban — ha utóbbiakban nem is kapnak a férfiakkal egyenlő bért — és nyilvánvaló, hogy a dolgozó nő, ha emberi életet akar élni, nem nevelhet 12 gyermeket. De 3—4-et igen. Miért teszi másutt, és nálunk miért nem? Ezeket a kérdéseket Bor Ambrus nyitva hagyja — válasz talán csak széles körű vitából kerekedhet ki — én is csak a válasz keresgélését kísérlem meg. Ha az anyagi alapokból indulunk ki, a népes család fenntartásához pénz és idő kell. Államunk máris sokat tett e téren, a szaporodási arány tükrében azonban úgy látszik mégsem eleget. Dolgozó nők között forogva, tapasztaltam, hogy alig akad olyan egykés anya, ki ne kívánna több gyermeket, legtöbbjük mégis azért riad vissza, mert: „minek, ha úgysem élvezhetjük? Ha úgysem tehetünk velük eleget!” Legsúlyosabb akadály az időkérdés: az a dolgozó anya, aki vásárlással, közlekedéssel együtt napi 10—11 órát tölt otthonától távol, valóban pontosan olyan, amilyennek Bor Ambrus a villamoson szatyorral és nyűgös gyerekkel idegeskedő aszszonyt festette. Kora hajnalban ki kell ragadnia ágyából a szendergő csecsemőt, bölcsődébe rohan az elkéséstől való félelem ostorával tudatában, és este, mire a szükséges tennivalókat elvégzi, már csak az álmodóban gyönyörködhetik, ha jut még erre ereje. Pár hónappal ezelőtt jelent meg a Statisztikai Hivatal kiadásában „A nők helyzete a munkahelyen és otthon” című könyvecske. Ennek adataiból kitűnt, megdöbbentően minimális az az időmennyiség, melyet az anyák átlagban gyermekükre fordíthatnak. Nem a női egyenjogúságot kárhoztatom, távol áll tőlem, de az egyenjogúság hiányát: akkor lenne egyenjogú a többgyermekes anya, ha a családban, népe jövője érdekében végzett munkáját szükséges társadalmi tevékenységnek fognánk fel, közérdekűnek, s mint ilyent fizetésre méltónak. Vagyis munkaideje két gyermek után fokozatosan csökkenne, teljes fizetés mellett, s ha ez még elérhetetlen, legalább a félnapos állások — melytől ma még minden munkáltató idegenkedik — lehetőséget kellene biztosítani minden munkakörben. Hogy ez munkaerő kiesést jelent? Bizonyos. De szükséges befektetés lenne, hogy pár évtized múlva ne fenyegessen a veszélyes munkaerőhiány réme. Az időkérdéssel szorosan öszszefügg a pénzkérdés is. Itt sem lehet Bor Ambrussal egyetértenünk, aki azt bizonyítja, hogy az emelkedő jóléttel csökken a gyermek utáni vágy. Bár ő számokkal bizonyít, mégis úgy tűnik, az okozat vált nála okká, mikor azt állítja, hogy épp a jómódú családok idegenkednek a gyermektől. A valóságban nem a jómód riasztja el őket, hanem azért tollasodtak meg, mert nincs gyerekük, — vagy csak egy —, azért „vitték valamire” mert így tervezték meg családjukat, s mivel az igények határtalanok, betelni nem tudván, a továbbiak során épp úgy az anyagi javak fontosabbak számukra, mint a kezdetkor. Hazánkban a jelenlegi családi pótlék rendszer — bár messze meghalad minden előzőt — még mindig nem változtat azon a tényen, hogy míg a többgyermekes családok az alapvető létfeltételeket is csak többletmunkával biztosíthatják, az egykések és gyermektelenek tollasodnak, s aránytalanul magasabb életszínvonalról nézik le az „ürgéket” a szaporodókat. Mintha csak a társadalom őket akarná jutalmazni. Igaz, a mi családi pótlék rendszerünk, ha nem is áll első helyen Európában, de nem is az utolsó. Ez semmiképp sem indokolná a tizenhárom ezrelékes, utolsó előtti helyet. Mégis, éppen a tizenhárom ezrelék miatt szükséges lenne a magasabb családi pótlék serkentő hatására. Nem feledhetjük el természetesen azt a természetbeni segítséget sem, amit az állam — (bölcsőde, óvoda, stb.) egyéb módon ad— mégis hatásosabb lett volna, inkább ezeknél a térítés összegének emelése, párhuzamosan a családi pótlék emelésével. Nem. Csak vissza kellene állíta a gyermektelenségi adót, éspedig sokkal nagyobb összegűt, mint valaha volt. Sokan háborogtak ezen, igaz, meg nem értvén lényegét, büntetésként fogták fel. Annak idején, ha majd nyugdíjat kapnak, háborgás nélkül elfogadják attól a nemzedéktől , melynek létrejötte mégiscsak fontosabb egynémely agglegényt megöl