Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 1. szám - Gyergyai Albert: Proust múzsái

Vinteuil: egyrészt mindegyik megszabadul s megszabadít bennünket is a feltartha­­tatlan időtől, másrészt meg tudják állítani s maguknak is, minekünk is fel-fel tudják idézni az elmúlt idő emlékét, a fiatalkor elvesztett paradicsomát. Proust hát választott: a művészeté lesz, mint műkedvelő, mint műkritikus és mint alkotóművész, ennek a hármas jellegének, szemléletének vagy képességének hol egyszeri, hol részleges bevetésével, s leginkább akkor van elemében, ha mind­három tulajdonságát egyazon témán gyakorolhatja, mint például Bergotte, a regény­író esetében, akinek könyveit már kamaszkorában a műimádó ösztönös áhítatával bálványozza (s egy időben Swann, Gilberte és Swann-né is csak azért létezik, hogy beszéljenek Bergotte-ról, hogy bemutassák Bergotte-nak, hogy, ha lehet, minél job­ban megszerettessék Bergotte-tal.) Majd, az ismeret második fokán, kritikai szemmel nézi bálványának stílusát a „szövegmagyarázata” közben olyan esztétikai s kritikai magasságokig ér fel, hogy mintegy magától csatlakozik a múlt század nagy regény­íróinak fájón csodált sorához, akiknek bűnéül rója fel, amit dicsőségükre állíthatna, hogy egyszerre, egyszemélyben regényírók és kritikusok, önmaguk kritikusai —, másfelől, magyarázat közben, olyan bátor és szokatlan kritikai szempontokat mer alkalmazni, hogy nyugodtan tarthatnánk a mi mai „strukturalistáink” egyik, nem is legrosszabb elődjének. És végül, a legfelső fokon, mikor már maga is írni kezd s egyelőre még nem találja igazi útját és stílusát, örvendezve fedezi fel, a naiv tanít­vány álmélkodásával, mi minden ragadt rá Bergotte-ról, mily hasonlók legjobbnak érzett jelzői vagy gondolatai Bergotte-nak oly sajátos jelzőihez és gondolataihoz — és akkor egyszerre úgy érzi, hogy az ő becsvágya nincs is olyan elérhetetlen távolságra a szépség és az igazság e bergotte-i birodalmától, s örömében s önbizalmában úgy könnyezik bálványa lapjai felett, mint egy soká keresett s végre meglelt édesapa karjaiban. Mit talált Proust, ezen az úton, egyrészt a színművészetben, másrészt kora szín­játékénak talán legnagyobb képviselőjében, vagyis abban a Bermában, akinek sorsát és pályáját haláláig követi s akinek a játékát kétszer is elemzi s épp Phaedrá­ban, először mert csalódik benne előzetes rajongása ellenére, másodszor mikor felfedezi Berma színpadi lángelméjét, amelyet egy sorba állít az író, a festő, a muzsikus géniuszával. A prousti magyarázók szerint a nagy regény Bermája Sarah Bernhardt s részben Béjane élete, sorsa, játéka alapján alakult azzá a képzelt művésznővé, aki a regényben nem csupán kora színművészetét képviseli, hanem mintegy magának a színjátéknak is a szimbóluma. Tudjuk, hogy a múlt század végén, vagyis Proust fiatalkorában, a francia színpadnak nem voltak nagy, inkább csak divatos vagy népszerű színműírói, akik nem egy esetben, a siker biztos reményében, egyenesen egy kitűnő színésznek vagy színésznőnek dolgoztak, egyébként e művészek csak klasszikus vagy idegen szerepekben fejthették ki az eleven utódokon is túlragyogó tehetségüket. Sarah Bernhardt csak egyike volt a kor tündöklő színjátszóinak; nálunk is járt, nálunk is csodálták, Justh Zsigmond neki szenteli párizsi naplója több feje­zetét, s a művésznő egyetlen fia egy emigrált lengyel herceg s egy gazdag pesti pékleány gyermekét vette feleségül. Bermát Swann ajánlja az ifjú Proustnak, s Bergotte-nak egy tanulmánya kelti fel benne azt a vágyat, hogy mielőbb meglát­hassa Phaedrában, e leghíresebb és legegyénibb alakításában — s már ez a közvetítő­­lánc is, a tökéletes műkedvelőtől az írón át a drámáig s magáig a színjátszó láng­elméig, mindennél jobban érezteti Proust korai szenvedélyét a színjáték csúcsa, a tragikus költészet iránt, amely még a művészetek regénybeli sorában is érvényesül: az Irodalom s a Zene mellett mindjárt a Színház következik s csak aztán jön a Fes­tészet — ut pictura poesis —, amelyet megint a Zene s az Irodalom vált fel a regény végéig. Mint ahogy Tiziant vagy Carpacciót is természetes keretükben, Velencében élvezi igazán, Bermát is legjobb szerepében, Phaedrá­ban tudja csak elképzelni. De, akár túlzott várakozása miatt, akár mert Berma eszközei oly átlátszók és egyszerűek, hogy a színésznő elsikkad s egészen egybeforr a szerepével, mint ahogy Vinteuil, ha zongorázik, elveszíti külön énjét s teljesen feloldódik a muzsikában — első hallásra csalódást érez, nem látja magát a színésznőt, nem érzi az annyira várt, de itt már kiküszöbölt „hatást”, nem hallja az átfinomult s átlényegült hangsúlyokat. Csak mi­ 55

Next