Kortárs, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 6. szám - SZEMLE-ÍRÓK, KÖNYVEK - Ferenczi László: Ladányi Mihály: Dobszóló
tehát határszituációban. Csakhogy ha valaki könyörtelen játékot játszik, akkor egy pillanatra sem szabad elgyengülnie és nem szabad lelepleznie önmagát, mert akkor saját játékának áldozatává lesz. De ez a monológdráma sem több, mint ennek a gondolatnak frappáns bemutatása, az ajtók zártak és nemcsak a börtön cellái. Hubay tehát csak azt ábrázolja drámaikig, csak azt az összefüggést tárja fel, amelyben 15 magabiztos. Egyetlen moccanással sem megy túl a számára bizonyos és közvetlen evidenciával bemutatható összefüggésekben. Ebből a szempontból mostani dramaturgiája kiindulópont lehet — tehát kutatás. Viszont ha megmarad ebben a körben és keretben, ha nem akar hasonló biztonsággal nagyobb összefüggéseket áttekinteni, akkor ez a kötet egy drámaírói válság tanúbizonyságává válhat. S ne most adjuk meg a feleletet, mert a felelet Hubay további munkásságában lesz nyilvánvaló. E kötet értékei — és nem hibái hanem határai, mégpedig nagyon zárt határai között komoly ellentmondás feszül. Ennyit állapíthatunk meg — némi öniróniával — „pragmatikusan”. (Szépirodalmi.) HERMANN ISTVÁN Ladányi Mihály: Dobszóló Naplójegyzeteket megillető izgalommal olvasom Ladányi verseit. Emberi dokumentumok — lehetne a Dobszóló és valamennyi eddigi kötetének összefoglaló alcíme, nem törődve azzal, hogy az esztétikában a két szónak — nem értem, miért? — oly rossz a csengése. És hozzátenném még ezt: egy moralista feljegyzéset. Néhány évvel ezelőtt e folyóirat hasábjain recenzáltam a költő Mint a madarak c. kötetét. Az akkori kritika néhány észrevételét ma is vállalom: a Dobszóló még inkább hangsúlyozza az egyes versek akkor megfigyelt naplószerű összefüggését. „Naponta készülök sorsomra” — írja az új kötet egyik fontos darabjában, a Lunában Ladányi, és versei a mindennapi újrakezdés, remények és reménytelenségek, örömök és kudarcok, megfigyelések, észrevételek dokumentálása. Nem tévedtem, amikor Ladányi nyelvi izgalmáról beszéltem, és sajátos képalkotó technikájáról; jellemző a költőre, hogy képeit a valóság sokrétű, gyakran ellentétes elemeit jelölő köznevek váratlan összerántásával építi fel. És csak megismételhetem, hogy az így létrejövő végzetcsúfoló groteszkeknek humanizáló szerepük van. Nem értek egyet azonban az egykori kritika konklúziójával: verseinek intellektuális tartaléka mintha nem lenne elég nagy. A tévedést lehetne mentegetni vagy magyarázni, elhallgatni viszont semmiképpen sem, a didaktikát mindvégig szerencsésen sikeresen elkerülő morális igényt, a szembenézés és kritika józan, romantikátlan és pátosztalan vállalását nem vettem észre, talán éppen a kötet — és e kötet— egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága, a harsány magakellető póz hiánya miatt. Kevés olyan költőt ismerek, akinek versen átszűrődő magatartása oly kevéssé lenne költői, mint Ladányié. Nem költészetet teremt, hanem verseket rögtönöz. Szakadatlan hic et náncokról beszél, és ezeket őrzi meg maga és olvasói számára úgy, hogy ezek és ezek összefüggései révén egy szakadatlanul készenlétben álló, magára és korára intenzíven figyelni szándékozó moralista arcéle bontakozik ki soraiból. Időnként túlságosan is ünnepélyes költészetünkben Ladányi azzal szolgálja a költészetet, hogy demisztifikálja, olyképpen, hogy verse a magatartásformák vizsgálatának szolgálólánya lesz. Veszélyes út, de mert Ladányi moralista és nem erkölcscsősz, s mert ironikus fölénnyel megszerkesztett képstruktúráinak megjelenítő és asszociációkra késztető erejük van, mindig sikerül a buktatókat elkerülnie. „Nos — gondoltam — ez itt a pálya vége, szorongások jönnek, magányos esték. Editig mindenre akadt magyarázat: nem lesz ezentúl semmire sem mentség. S míg tyúkszemet áztatok majd az esti harangszó közben és légyzilmmögésben költő-nevem mindenki elfelejti... Viszont egy szép, mutatós halálhoz még egyelőre túl kevés az érdem’ Hát így esett, hogy életben megúsztam, s kóborlok, mint egy szabad állat, eltűnődöm akármi semmiségen s ha isten nem leszek — bár egyre könnyebb — talán még maradt még bennem annyi ösztön, hogy megtalálom helyem a tömegben.’’ A többrészes Szabadban c. vers befejező sorait idéztem. Ebből is kiderülhet, hogy Ladányi érdekes költő (az „érdekes” jelző nem hangzik túlságosan dicsérőnek, pedig annak szánom). Érdekes pszichológiai ismeretei, morális igénye, hangváltásainak sokszínűsége, tabunak számító szavak vagy ítéletek bátor kimondása miatt. Érdekes költő, mert mint a kötetnek címet adó ars poetica-szerű Dobszóló c. vemében írja: