Kortárs, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Fekete Sándor: Petőfi és Kossuth-ma
maguk a polgári forradalmárok eredetileg mind ezt a „polgárian korlátozott tartalmat” akarták diadalra juttatni. Éppen nem. A legmesszebb tekintő küzdők szubjektíve teljes őszinteséggel meg voltak győződve arról, hogy forradalmukkal véget vetnek az addigi történelem „igazságtalanságainak”, hogy harcaik eredményeként „a menny fog a földre leszállni”, létrejön a „tiszta erény uralma”, az igazi szabadságegyenlőség-testvériség stb. Csakis így tarthatták szenvedélyeiket „a nagy történelmi tragédia magaslatán”, e patetikus hit nélkül nem is vállalhatták volna a küzdelemmel járó veszélyeket. Nem rajtuk, hanem a történelem objektív tényezőin, ha tetszik, a termelőerők adott színvonalán múlt, hogy e fényes-lázas álmokból egy sokkal mérsékeltebb-szürkébb valóság született, s annak megszilárdulásához is olykor még egy-két pótforradalomra volt szükség (Franciaországban 1830-ra, 1848-ra, sőt 1870-re). Mindebből viszont logikusan következik az a tanulság, hogy a polgári forradalmak legjobbjainak nézeteiből csak az avult el, csak az vált emlékké, ami a harci eredmény „polgárian korlátolt tartalmában” megvalósult. A többi megvalósulatlansága az objektív alapja annak, hogy a polgári forradalmárok legjobbjainak — jelen esetben Kossuthnak és Petőfinek — eszméi nem pusztán illendőségből elsajátítandó tananyagok, hanem java részükben ma is szüntelen önvizsgálatra, elégedetlenségre és küzdelemre intő élő üzenetek. A fentiekben csupán egyetlen kérdés, a sajtószabadság kapcsán igyekeztem illusztrálni ezt a felfogást. De ha megvizsgálnánk mondjuk Kossuth és Petőfi nemzeteszményét, felfogásukat a magyarság és a közép-európai népek szerepéről, a polgárian korlátozott nézetek mellett — meggyőződésem szerint — bőven találnánk olyan ösztönzéseket is, amelyek ma is változatlanul időszerűek, vagy éppen napjainkban kapnák meg igazi értelmüket. Le kell hát szoknunk arról a fölényről, amely egyfelől teljesen megvalósított örökségnek, másfelől naiv álmodozásnak minősíti legnagyobb elődeink eszméit. Idestova húsz esztendeje lesz már annak, hogy Révai József egy beszédében Jókait idézte: „És lesz népünk, amely hazájának örül, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város, leszünk nemzet, mint még sohase voltunk és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját.” És Révai így kommentálta Jókai jóslatát: „Jókai Mór rólunk álmodott.” Minek szellőztetni e régi dolgokat, vethetné ellen a békés elégedett: ma már az ilyesmi nincs divatban. Csakugyan, az ilyen fokú öndicséret napjainkban nem szokásos. De amikor arról cikkezünk, hogy nemcsak azt váltottuk valóra, amit a márciusiak megálmodtak, hanem annál sokkal többet, a lényegben mégis csak ezt a hivalkodó gesztust utánozzuk. Petőfiék persze nem támadhatnak fel, s így az álmok megvalósulását nem ellenőrizhetik. De műveik itt vannak könyvtárunk polcain. És szobáinkban, és a falakon túl, ott van a valóság, amit mi magunk teremtettünk. Korszakos történelmi eredményekre hivatkozhatunk, köztük olyan teljesítményekre is, amelyekre Petőfiék csakugyan nem is gondolhattak. De az örökség és a valóság szembesítését mégsem zárhatjuk le a kétkedők öntelt nyugalmával. Nemcsak Petőfi és Kossuth, hanem még egy báró Wesselényi, egy gróf Széchenyi, sőt még Deák Ferenc is találna társadalmi viszonyainkban olyan jelenségeket, amelyekhez hasonlók ellen már ők is szenvedélyes szavakkal és tettekkel küzdöttek. S amíg ez igaz, a reformkor és a 48-as forradalom legnemesebb eszméi élnek. Van az „örökségnek” nem kívánatos része is, irodalomnak és politikának az a konfliktusos kapcsolódása, amelyet Petőfi és Kossuth viszonya szinte típusosan jellemez. A két férfi, enyhén szólva nem szívelte egymást. A tények ismeretében ez annyira természetesnek fogható fel, hogy az ellenkezője volna meglepő.