Kortárs, 1972. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1972 / 7. szám
Kolozsváron születtem 1940-ben. Hatodik éve élek Budapesten. Öt regényt írtam, s alig valamivel több novellát. A kiadók, akik elől természetesen nem bujkáltam, rejtelmes mozdulattal adták vissza regényeimet. Eközben évek teltek el és, nyilván kényszerűségből is, meggyőződésemmé vált, hogy az irodalomnak a megírás és nem a közlés a fontosabb része. Az utóbbival csak kiegészül, persze, ki kell egészülnie. Most megjelenő írásom csak annyiban szorul magyarázatra, hogy nem első. Tehát nem is lehet olyan, mint egyik a legelsők közül. Nem minősítés, megjelölés. Sem az írás, sem én ebben a rövid néhány sorban nem magyarázhatjuk meg, hogyan váltunk ilyenekké. Bár az építőipar szédületes fejlődését híva segítségül, még megérthetjük, hogy előbb az emelet válik láthatóvá a készülő házból, s csak később a földszint. A lényegen mit sem változtatna: építeni kell, lakni majd csak megtanulunk valahogy.