Kortárs, 1978. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1978 / 9. szám - VISSZHANG - Lengyel Balázs: Búcsú Hárs Lászlótól
VISSZHANG Búcsú Hárs Lászlótól Az embernek a kortársairól rétegesek az ismeretei. Rétegesek olyképpen is, hogy fontos és jelentéktelen rakódik egymásra bennük, esetlegesen, véletlenül, mint ősszel a fák, bokrok, kórók levelei. Hárs Lászlóról tudom például, hogy kitűnő formaérzéke volt, az írás külső és belső formájára nézve egyaránt, és pompásan vezetett autót. Tudom, hogy Kassák mellett szerkesztője volt az egykori Kortárs című folyóiratnak, s ha elnevette magát, volt egyfajta gyerekes-kamaszos a mosolyában, inkább önironikus, mint ironikus. Tudom, hogy tőle olvastam az utóbbi másfél vagy két esztendő egyik legjobb publicisztikai cikkét az Élet és Irodalomban. (Nem csoda, hiszen valamikor kitűnő gyakorló publicista is volt.) Tudom, hogy gyorsan írt, tudom, hogy érzékeny volt, s könnyen jött indulatba. Pályánk jó ideje némi párhuzamosságot mutatott, s valami színi jelenetet írtunk is közösen. Hoszszan sorolhatnám hát, amit tudok. Beszélhetnék okosságáról, sőt hevességét is fékezni tudó bölcsességéről. De mégse így ne tallózzunk levelenként ezekben a leülepedett, esetlegesen egymásra rakódott rétegekben. Lépjünk hozzá közelebb, s fogadjuk el személyiségéhez vezérlő kalauzul azt, amit maga kínál, lírai életművét, verseit és meséit. Ez a líra filozofikus. Nem kell fiatalkori kezdeteitől eltekintenünk, mely tükrözve a harmincas évek munkásfozgalmának agitációját, még a börtönnel is megismertette szerzőjét; nem, a később kibomló filozófiai alapkérdés már kötetnyitó versében megpendül: „Vándorlók egy helyben állva, / hogy a világot kutatom / és mást keresve, mind gyakrabban / magamba botlok utamon.” És a folytatás még félreérthetetlenebbül fogalmaz: „minden felől az Én határol”, mondja, az Én, amely „önmagamnak a kerítése”. És ezzel már benne is vagyunk a későbbi versekben újra és újra visszatérő, központi filozofikus kérdésben: hol a helye az énnek bennünk (hol a helye a világban), s hogy függ össze az én: a lét végtelenségében „a változás, az újulás, a másulás” az önmagammal, a személyiséggel, az állandóval. S mi lesz, ha egy ént felbont és szétanalizál az analizátor halál ? Akkor hova lesz, hova tűnik az addig az énbe zárt személyiség? Ott állunk annál a problémánál, amelyet most is, és mindenkoron, ha egy alkotó élet lezárul, csodálkozva és egyben — jobb szó híján — csodát látva átélünk: a személyiség átlényegülésénél, a mű révén objektívvá válásánál. Oly ritkán figyeltünk Hárs László verseire, hadd idézzem hát egy régebbi verséből erre nézve a személyiség vallomását: „Én több vagyok, mint értelem / vagy elme, / a por velem hiába is / perelne, / széthull a csont, széthull a hús... De én a végleges vagyok / a létben, / a test csak őriz bárgyún és / idétlen, / magával egynek hisz, mivel / betöltőm / s nem tudja még, hogy nékem ő / a börtön.” A vers összefoglaló lezárása még ide kívánkozik: „De élek én továbbra, én, / a lényeg / örök tartalma múlandó / edénynek.” E filozofikus problémalátással azonban nem annyira a költőt kívánom jellemezni, hanem a személyiséget. Azt, aki úgy hitte, úgy gondolta, hogy legmélyebb tűnődéseinek mégiscsak legtisztább, legmaradandóbb edénye a vers, s aki azért versében ilyen gnomatikusan igyekezett fogalmazni: „Csak az lehet, mit gondolunk. / Csak az van, amit alkotunk. / Csak az miénk, mit láthatunk. / Világ csak az, mit áthatunk.” És persze azt a személyiséget, aki mikor az egyik legnehezebb próba előtt állt - nemzedékéből oly sokakat elbuktató próba előtt -, a régi magyar költészet gyönyörű zenéjét elevenítve, így faragta ki