Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - Alexa Károly: "Erdély öröksége" - Jókai Anna: Szegény Sudár Anna
Alexa Károly „Erdély öröksége” JÓKAI ANNA: SZEGÉNY SUDÁR ANNA Ha csak azt mondanánk, hogy ez az erős levegőjű s mégis légszomjjal küszködő elbeszélés, ez a sodró és sodródó sorstörténet Jókai Anna legfőbb szépírói erényeit összegező alkotás, a megjelenése után egy évtizeddel is izgalmas újdonság, nem állítanánk éppen keveset, hiszen három évtizede, mióta erre a pályára fordult élete, a legjobb magyar elbeszélők között tanultuk meg tisztelni és szeretni. Nem állítanánk éppen keveset, ám ahhoz, hogy a magyarság számára örökhagyóként nevezzük meg az írót, ahhoz azt kell elhitetnünk, hogy ez a regény nemcsak regény, hogy ennek a könyvnek mi nemcsak olvasói vagyunk, hogy a szerzője inkább médium, „megajándékozott”, mint egyike azoknak, akik igényes mondatokban próbálják újrateremteni azt, ami a létben a számukra átélhető, tehát megjeleníthető. Tíz évvel a regény nyilvánossághoz jutása után (nem ok nélküli ez a nehézkes szóhasználat), ma is megrázó az az élményes teljesség, amit sugároz e könyv, felkavaró, megrendítő az, amiről beszámol. Beszámol? Nem - amiről tanúskodik, amit meggyón, ami mellett hitet tesz, aminek végleges formát kíván adni. Azaz amit számon tartásra javasol, amit örökre a helyén kíván látni a magyar emlékezetben. Az örök és az örökség egybecsengő szavaink. A történet elmondója, aki egyszerre éli meg és leírt mondataival folyamatosan újra átszenvedi a maga hétköznapi mártíriumát, s akinek Jókai Anna mintegy íródeákjául szegődik, csöndesen tudomásul véve, hogy mindkettejük neve a „kegyelmet” jelentő Anna a keresztségben, egy helyütt azt írja a házról, ahol született, s ahol otthon van, minden huzatos és fergeteges otthontalanság ellenére, hogy „Ez az én örökségem”. Nem az értéke a fontos, ha ugyan egyáltalán adna valaki pénzt ezért a düledező, lassan önmagába omló város széli épületért, hanem az, hogy „még megvan...” Ahogy én is megvagyok, fogyó erővel, fájdalmakat üzenő testtel, ahogy talán még te is megvagy egy másik országban, vagy ugyanebben, és mégis végérvényesen másutt, vagy eltűnve eltüntetve, ő azonban mintha már nem volna az, akit meglévőnek szabadna tekinteni, az meg ott mintha soha nem lett volna itt, nem lett volna velünk egy, amaz pedig amott talán csak elhitetni akarta, hogy közülünk való, vagy esetleg maga sem tudta, meddig a létóvó alakoskodás és honnan a létrontó árulás... Az 1980-as évek erdélyi közviszonyai a magyar történelem legpoklosabb évtizedeit idézik, sok tekintetben inkább hasonlítanak a tatárdúlásra, mint a török hódoltság idejére. Ám - milyen öntisztító a gyarló emlékezet! - egy évtizeddel azután, hogy ez a démoni idő kitelt, már szinte csak adomás emlékeinket vagyunk hajlamosak idézgetni. Jóllehet láttuk, amit nem lehetett nem észlelnünk, noha együtt próbáltunk érezni az ottaniakkal a látogatások szorongásos napjaiban, bár kimondatlan és oktalan lelkifurdalásból vagy az öntudatlan sorsközösség jegye- Laudációként elhangzott 1998. június 20-án a Nemzeti Múzeum dísztermében, a Magyarországon Alapítvány ünnepi együttlétén, amagyar örökség" újabb díjazottjainak megnevezésekor. 99