Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 12. szám - Gömöri György: Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben
76 Gömöri György Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben A főnixről szóló mese az emberiség egyik nagyon régi és nagyon szép mítosza. Mélyén egy paradoxon lappang: a mindent elemésztő tűzben elpusztuló, majd hamvaiból új életre kelő madár története, ami talán arra az ősi tudásra megy vissza, hogy hajdan földünk is egy ilyen tűzkohóban született. Ami magát a teremtést illeti, az eredetmondák többsége azt a vízzel kapcsolja össze, hisz minden élő lételeme a víz, abból származik minden szerves lény, a csúszómászók csakúgy, mint a madarak. Csakhogy a főnix nem is annyira a teremtést, mint az újjászületést jelképezi; azt, hogy bár a testben való feltámadás a Végítélet nehezen elképzelhető ígéretei közé tartozik, egy társadalom széteshet, elpusztulhat, majd fel is támadhat, újjá is születhet, akár a főnixmadár. Különösen ha háború okozta pusztulását, illetve készített tabula rasát egy remélt megújuláshoz. Ezért előadásomat egy ilyen tüzes képpel kell kezdenem. Megalkotója Illyés Gyula, aki Budapest ostromát a fővárosban bujkálva élte át: Láttam Buda égését az izzó koszorút egy nép fején, nép, népség hulltát, a háborút Függetlenül attól, hogy milyen mondandót készítenek elő az apokaliptikus képek (ti. hogy még a rettenetes valóság is természetesnek hat, hiszen létezik, a negyedik versszakban bizonyos szakralizálással találkozunk: „Nyíltak a gránátok gyors / mózesi bokrai, / próbált az isten, vagy sors / valamit mondani”. Ahogy Jahve kinyilatkoztatja törvényeit az égő csipkebokorban, úgy közli a sors az új törvényt a háború veszteseivel. Vagy ha még nem is az új törvényt, „valamit” közöl, s ez bizonyára az emberek közötti addigi viselkedési szabályok felmondása. jóllehet ezeket már részben érvénytelenítette maga a háború.) Ami persze percig sem vitás, az magának az időpontnak a jelentősége. Itt mindjárt Szabó Zoltánt idézném, aki szerint 1945 „páratlanul jelentős esztendő volt Magyarországon”, amikor is az emberek sorsát nem a társas lét szabályai döntötték el, hanem saját jellemük, hibáik és erényeik. Ilyenkor az emberek, mondja Szabó, „önmagukat mutatják”. S hogy jelezze, nincsen új a nap alatt, Szabó Zoltán Chateaubriand-t idézi, aki így látta a párizsiakat a Bastille lerombolása utáni napokban: „Vakációzva sétál az utcákon az emberi nem, túladott pedagógusain, egy pillanatra visszatért saját, természetes állapotába... ” Nálunk persze nem volt a franciához hasonlítható forradalom, még a varsóihoz hasonlítható felkelés sem, ám nem egészen jogosult csupán Magyarország „orosz megszállásáról” be- Elhangzott a hollandiai Mikes Kelemen Kör 1999-es Tanulmányi Napjain.