Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 10. szám - Szepesi Attila: Két kerub - Csokonai és Weöres
Szepesi Attila Két kerub CSOKONAI ÉS WEÖRES Kétség nem férhethozzá: költészetünknek két apollói, ha úgy tetszik, mozarti alkatú nagy poétája volt. Csokonai Vitéz Mihály és Weöres Sándor. Az már talán kevésbé világos, hogy e két költő, kinek omló versmuzsikája, ritmusvarázslata egyedülálló, a szellem legmélyebb pokolbugyrain és legéteribb tartományaiban megtett barangolása mellett végrehajtotta irodalmunk két legfontosabb, legelhatárolóbb lépését. Egyikük, a debreceni mester a hanyatló klasszika és a korai romantika szélvizein hajózva személyessé tette a lírát, másikuk pedig, a csöngei Orpheusz ezt a személyességet - Babits kezdeményét továbbfejlesztve - összetörte. A tüdőbeteg, korai halálba sorvadó Csokonai versében szólal meg először az alanyi költő, az egyszeri ember, a hányt-vetett lélek szeszélyes sorsán való kesergése formájában. A koldusszegény, ragyás képű, kórósovány vándorköltő a Dunántúlon barangolva hallja meg a benne megszólaló, sosemvolt új hangot. Riasztó külseje és baráther-sorsa persze lényegtelen. Életrajzi adalék. Volt épp elég igricelődje a múltban, megannyi kósza lélek, csavargó, nyaklott dalnok Moldovai Mihálytól Szilva Albertig, Mankóczy Istvántól a beszédes nevű Trágár Balázsig s főképp a ma is közismert Tinódiig, akik a kóbor kutyák, éhenkórász lantverők életét élték. Ez a tény önmagában érdektelen. Szociológiai adalék, hisz ezek a korai versfaragók önmagukról szinte semmit sem árulnak el, talán csak éhezésük-szomjúhozásuk mindenkori komisz tényét s versük születésének helyét. Amúgy a közös emberi sors személytelen hírhozói és a költészet mindenkori kollektív eszköztárát jól-rosszul felhasználó dalnokai. Amikor Csokonai Vitéz - keserű sorsába merülve - megírja nagy versét a „magányossághoz”, az első strófákban jellegzetes korabeli tájat fest. Erdő, tó és alkonyat, nádas és csobogó patak. S mindezt, ahogy illik, elönti a fellegek közt bujkáló holdfény. Kusza árnyak szövevénye lepi a színt, a verssorok között szellő lengedezik, s mindezek hatására olvadó rokokó táncmuzsika járja át a dalt. Az olvasó belefeledkezik az andalító szómágiába. Aztán - valahol az ötödik strófa táján - hirtelen megérzi a szellem jelenlétét. Csönd támad, lidérces hűvösség önti el a korábban idilli díszleteket, s a metafizika acélos, ezüstszürke fénysugarában egy sosem hallott hang szólal meg. Ha a hirtelen csönd beállt, a görögök megborzongtak, és azt mondták: Hermész toppant be. A vándorok ura, a lélekvezető. A láthatatlan, étertestű isten. A tudást közvetítő, a hírhozó, akinek váratlan jelenléte a teret sejtelemmel, az időt pedig a szellem fényével árasztotta el. Csokonai hirtelen beállott kisasszondi - e falucskában írta a nevezetes verset - csöndjébe is mintha maga Hermész toppant volna be. A mindenütt otthonos vándor, a szellem szárnyas zarándoka. A barábőr-istenség, akinek talányos helyváltoztatásai mögött a szellem legnagyobb kalandjai sejlenek föl. A hermészi némaság megajándékozta költő pedig ekkor lép túl a témamegverselésen. Kilép a közös sorsból, elveti a klasszikus költői kelléktár untig ismételt km- 75