Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 7. szám
1 Egyed Péter Nagy Ház-történetek YOKO ICHIHARA Akkoriban nagyon korán kelt, kedves, ámde kissé zárkózott mosollyal köszöntött, intett a kávém felé: „Vigyázz magadra, védi, hogy mit csinálsz...”, majd leszáguldott a lépcsőn, halkan beült a kocsiba - hiszen aludt még a kis nyugdíjas vidék, halkan indított, majd elővette a rúzst meg a szemceruzát kissé rozzant táskájából, s a visszapillantó tükörben figyelmesen, de szinte személytelenül elrejtve megemelte a vonásait, és utána úgy bevágta a kocsiajtót, hogy mindig csodálkoztam, miképpen bírja el az a kis törékeny alkotmány - majd a párás, sárga őszben szinte lábujjhegyen elpöfögött. „De hova megy?” Azt tudtam, hogy a munkakeresés napirenden van, sokat sírt esténként emiatt, rendesen átölelt, és fejét a vállamra hajtotta, gurultak le a nagy könnyei a Caravaggio Bacchino malató]ra emlékeztető barnás, gödröcskés arcán lilásba irizáló gyönyörű csikószeméből, gyermeki módon zokogott, ide-oda görbült az ajka. Engem pedig evett a... kitört a... ahogyan kell, kész voltam, mind a mai napig, amikor e sorokat írom meg olvasom. „Figyelmesen, ámde személytelenül, szinte elrejtve” - amikor erre a benyomásomra visszagondoltam, mindig mintha azt éreztem volna, hogy nem, nem lehetséges, nincs szeretője; ehhez meg odaképzelni azokat az irgalmatlanul vastag, szinte az umbriai parasztasszonyok viseletére emlékeztető harisnyákat, a kopott kis papucscipőt, megint csak arra kellett gondolnom, hogy valóban, neki én vagyok az egyetlen. „Ha vagyok, ha én, ha egyetlen, nem sok, nem sok, ijesztően kevés lehet ez. Van remény? Nincs remény? A jó ég tudhatja. Ha nem tudod megérezni, végig nem szabad gondolni az ilyesmit. Nem érzem, légüres térben vagyok, lebegek a remény és a reménytelenség határán, de szép, pontos origó.” Persze volna még egy lehetőség: az olasz lányok áttekinthetetlenül kusza barátnőségei, az intimitásai. No lássuk, nézzük csak: itt helyben most van egy, Antonella. Azaz még van egy másik is, egy iskolatársnő a piac mellett, az érzelmek térképén, jaj istenem, hát persze hogy erről van szó, mi másról lehetne szó, még ha valami ideig-óráig elő is jön, munka, tudomány, karrier, ez az, hát végig csak az érzelmek térképén haladunk!’Én is?Jaj, Bianca. De nem, bizonyos, hogy most nem megy hozzá, hiszen ez a világcsúfja férfinak született hölgy mindig hajnal felé fekszik le, miután átbeszélgette megutazta az éjszakát, és délig alszik, másnaponta, mert akkor meg dolgozik a piac melletti kis virágüzletében. Egy reggelen hosszasan beszélt Antonellával, szép római reggel volt, jól el lehetett látni a Colli Albani felé, a hűvös, párás, kissé ködös kékből előnyomult a