Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 11. szám
105 Ambrus Lajos Rejtély, titok és dialógus A MAGYAR SZŐLŐ ÉS BOR EURÓPÁBAN CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJA Alig akad a szellem folyamatos történetében a budapesti Mezőgazdasági Múzeum új állandó kiállítása tárgyánál gazdagabb és összetettebb jelentésű fogalom. Aligha szövi át a lélek rejtélyes történetét mélyebben más, mint az az organikus és szakrális tartalmú absztrakció, amit szőlőnek és bornak nevezünk. Szőlő és bor. Rejtély, titok és dialógus. Az örökifjú, megfejthetetlen csoda és a különös példabeszéd. Egy különös katarzis: egyetlen szőlőtőke is képes megértetni az egyébként felfoghatatlant; milyen is, mi is a Föld igazi íze? Merthogy átvéve a talaj titkait a fürtökben a maga természeti intelligenciájával továbbadja - a különben terméketlen kő és kavics és kréta élő, olvadékony, tápláló növényt nyújt át, és mindez a borban arany könnyeket ont. De még más ezerféle csoda is a roskadozó vesszőn lógó fürt: miből táplálkozik például, ha alig ismeri az esőt, és őt magát különben is misztikus gyökereinek kenderszálai tartják? Vagy milyen felhőtlen nappal, milyen felhevült bazalt, milyen későn jött szelíd eső dönti el, hogy egyik évben különösen jó bor teremjen? Sokszor gondolta úgy az ember, hogy a szőlő körüli gondoskodása szinte reménytelen - itt minden égi boszorkányság, bolygók szédült keringése, napfoltok szeszélye, a beeső napsugár teremtő egyensúlya valóban csodálatos és archaikus titok. Végül is metafizika. Nem véletlenül emlegetik kiismerhetetlen szépségét az ószövetségi próféták is lépten-nyomon - Jeremiás, Hóseás, Habakuk, Zakariás és Malakiás. Magára az izraelitára nézve például a béke ideális kifejezése saját szőlőtőkéje alatt üldögélni, netán éppen a szőlő gondozása szép metaforáját adja annak a hűséges gondnak, amelyet Isten az ő népe iránt tanúsít, ahogy Ésaiás mondja. De olvashatunk a Könyvek Könyvében a bortermelésről, a szőlők őrzéséről, lugasokról és egyéb csodás szőlőkertekről, a szüret örömidejéről, a mazsolás kalácsról vagy éppen a közismert jézusi példabeszédről János könyvében, ahol magát szőlőtőkének nevezi. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Ahogy ma már kevéssé emlegetjük, hogy az ószövetségi időkben miféle, szinte ideális élettörvénye volt magának a szőlőtelepítésnek is: Mózes V. könyve írja, hogy aki szőlőt telepített, és négy évig fáradt vele anélkül, hogy szüretelt volna, nem tartozott hadba vonulni. („Kicsoda olyan férfi, aki szőlőt ültetett és nem vette el annak hasznát? Menjen el és térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban” - mivel a szőlő rendesen csak az ötödik évben hozta az első termését, márpedig a szőlőtelepítőnek természetes és elidegeníthetetlen joga volt ahhoz, hogy az első termést megízlelje.) Szőlő és bor. A borszavunk, amely persze 2. szőlővel, a csigerrel, icsarral, a seprő és a szűr igével a honfoglalás előtti török eredetű szó, felkelti bennünk a múlt iránti, néha szunnyadni látszó szenvedélyünket is. Mert a bor, ahogy Hamvas Béla is mondja, olyan örök kategória, akár a vallás, a művészet vagy a szépség. A létért való küzdelmen kívül áll. A bor valójában a nagy megvalósító is, s nemcsak a legközelebbi tegnapot idézi fel (tavalyi termés, tavalyi szüret, újbor), hanem mélyebbre is hasít az időben. Mert bár aztán van ezerféle, nyelvi csoda is per-