Kortárs, 2011. július-december (55. évfolyam, 7-12. szám)

2011 / 12. szám - Mandel Gergely: Csokonai bora (novella)

betűkkel ez állt: „Ezt a finom bort ittam én, Csokonai Vitéz Mihály. E butélia lel­ke szálljon át minden poétába.” Dániel úr betűzte az írást, forgatta a palackot. Hallani már hallott a poétáról, de Kazinczy sosem dicsérte, s képzeletében min­dig mint egy kis ördögfióka jelent meg, hosszú fekete diákruhájában, beesett mellkassal és orcával. De ha úgy írta, hogy finom... Mi rettenthetné vissza? Egy új poharat készített Sárközy, s abba töltött.­­ A poéták lelkére! Minden kézre, amely verset farag! Dániel úr megilletődött, mint mindig, ha a poétaságot emlegették előtte, za­varba jött kicsit, s egy hajtásra lehúzta a poharat. S azzal a zúggal köpte is volna ki az egészet, de hirtelenében nem tudta, hova. Nem tudván mást kitalálni a kor­láthoz penderült, s a kertbe fújta ki az összeset. - Mit szeretett ezen Csokonai? Ez olyan savanyú, hogy még az öreganyám is elfacsarodna tőle! — fordult vissza. Sárközy apró szemekkel mosolygott, ám láthatóan nem lepődött meg vendé­ge viselkedésén. - Ejnye, ez a bor. Csak megtréfált minket. Tizenöt éve pedig milyen friss volt. De úgy látszik, kiszikkadt, mint szegény Mihályunk, s lelke az övével együtt el­távozott. - Tizenöt éve járt erre Csokonai? Mit bolondítasz ilyen történetekkel, bátyám­­uram? Ez bár úgy megsavanyodott, hogy már ecetnek sem használható. Ejnye, a tréfáját! - Nehogy megharagudj, kedves öcsém, csak egy kis tréfa volt az egész, hogy megnézzük, a poétas lélek a nagyobb-e benned, vagy borivó körültekintés. De már megkövetlek, s többé nem is teszek ilyen tréfát. Szerettem volna kitudni, hogy milyen poéta vagy te, s mit gondolsz Csokonairól, de látom, sokat nem tudsz felőle, hisz szegény már hét éve meghalt. Pedig milyen fiatal volt. De hoz­zák is már a levest. Ez elveszi minden rosszkedvünket, s töltök neked előre eb­ből a másik palackból. Látod, ez nem az a kadarka. Leves után az engesztelésre. Jött is már a szolgálólány, s hozta a levesestálat. A zöldségek között izmos combok úsztak, s a tészták hínárjába gabalyodva küzdöttek egymással a kanál körül. Az ebéd ünnepélyesen megkezdődött, és eltartott egy ideig. A fogások között beszélgettek, ittak, s mikor mindennel végeztek, Sárközy felállt, magához vette az asztal közepén álló díszes üveget, s előremutatott a lugas felé. - Egy kis csendes pipázást engedjünk meg magunknak. Dániel úr megköszönte szépen az ebédjét, s előhúzta mentése zsebéből a pi­pát, s követte a másikat a lugas hűvös zsongásába. A nap már oldalról sütött a szőlőlevelek közé, s egyre többet hallgattak, bó­biskoltak a nemesurak. A hosszú nap és a második üveg somlai megbontása egy emelkedettebb világba röpítette őket, oda, ahol több az érzés, és kevesebb a szó. Talán éppen ezért több az öröm is. István tekintetes úr már jó darab ideje magába zárkózott, s csukott szemhéja mögött vizsgálta az eljövendőt. Dániel urat vállon simította a kora esti szellő, s ettől visszazuhant a lugas árnyas, hűvös való­ságába. Nem ébresztette fel újdonsült ismerősét, hanem belépett annak szobájá­ba, s egy tollat keresett elő a szekrényből. Az üres üvegre szép, gömbölyded be­

Next