Kortárs, 2012. július-december (56. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 10. szám - Albert Pál: Morand: mégis? - In memoriam Cs. Sz. L.
maza, az Anatomy of Melancholy (1626), a török háremhölgyekig kutakodó angol utazóasszony, Lady Mary Wortley Montagu Ottomén úti beszámolója, Keleti Levelek (1763), avagy fölidéznie az angol kokott-szépség, a nápolyi angol követ és archeológus ugyancsak ledér hitvese, háromszögben Nelson szeretője, a görög vázák figuráit afféle előmozgásművészet figurációjában megelevenítő Lady Hamilton, avagy hogy úgy indul a gőzhajó Trieszt felé, miként érkezik Mahler- Mann-Aschenbach Velencéjébe, halálra, Visconti filmjében. Hol helyezni el akkor ezt a módfelett szórakoztató „kulturális herbáriumot"? Magyarjának kettős betájolás kínálkozik: valahol sokak titkoltan, gyengéden kedveltje, Justh Zsigmond és Marcel Proust között, tudva bár, hogy az elsőnek Párizsi Naplója sem gondolati általánosítással, sem pedig történelmi rálátással nem aspirálhat a regényesítés magasabb rangjára, míg az új század francia óriása hatalmas katedrálisépítő; az pedig nagy komiszság volna, hogy Thomas Mann pályakezdő írásai közé kandin becsúsztatva, hiszen az ő picinyég szenvelgő „dekadenciája" akkor is több és mélyebb szenvedést burkol, melyet az „élet" és a „művészet", a „polgár" és a „művész" némileg elkoptatott szembeállítása sem hitelteleníthet. Maradjunk annyiban: az Extravagánsokat élvezni ma is lehet, mosolyogva, csettintve egy-egy szellemes társításán, gátlástalan „sznobságán"; olvasni játékos, ügyes kezű paródiaként is, mely szinte egyidejű „hamisítványként" mulatságos kvintesszenciáját kínálja egy hajdani mondén-kozmopolita-dekadensstyle moderne-es regénytípusnak; így írtatok ti, így ő, így szórakozunk mi, magunkfajták. Monplaisir... en littérature (egyszerűsítve: Gyönyöröm az irodalomban): nem is olyan vékonyka ez a gyűjteményes kötet, mely sok esztendő hozamát, mintegy félszáz tanulmányt, előszót, emlékezést, előadást és cikket kínál. Nonplaisir: Nagy Péter cár nyaralójának neve, s miként bevezetőjében mondja Morand: ilyesféle kastélyból nyílik kilátás könyvéből az irodalomra és parkjaira; persze az irodalomba átemelt valós és képzelt parkokra is: a La Fontaine megénekelte Vaux-le-Vicomte klasszikus kertjére, hol az elbizakodott pénzügyi intendáns s nagy műpártoló, Fouquet tartotta a „napkirályi" féltékenységet, haragot és bosszút kiváltó káprázatos ünnepségét; vagy az „utolsó boldog ember”, a mi negyvenes éveinkben a magyar esszéirodalom akkori elegáns ígérete, Sőtér István által oly lelkesen idézett Ligne herceg legendás beloeili lakának nyírt gyepére, avagy a „legfranciább" tájnak, Giraudoux Bellacjának szelíden hullámzó vonulataira. S a park-hasonlathoz tüstént találhatni egy másikat is: a Monplaisir tartományát a prousti séták rendje szerint bejárni, hol a polgári Swann-terrénum, hol pedig az arisztokratikus Guermantes-birtok felé el-elkalandozva, régi-újabb, tollat is forgató hercegek nyomán, avagy a francia diplomácia fellegvára, a Quai d'Orsay irányában. A „hercegek": a ravasz és törtető, „italianissimo" Retz bíboros, az Ausztriai Anna és Mazarin ellen indított regényes-kalandos mozgolódás, a Fronde cinikus szemtanúja és krónikása; a keserűségét, mizantróp hangulatait, testi-lelki nyavalyáit tömör emberismereti maximákba lepároló Francois de La Rochefoucauld; avagy az „ancien régime" embereszményét a Bécsi Kongresszusig megteste (Paul Morand: Les extravagants, Gallimard, 1986)