Korunk 1973 (32. évfolyam)
1973 / 10. szám - LÁTÓHATÁR - A nevelés: a szabadság gyakorlata (Preuves, 1973. 15.)
sel, a következő hét elv szem előtt tartásával: 1. A lényeg fontosabb a kutatási technikánál. 2. A behaviourista tudomány az empirikus konzervativizmus ideológiáját hivatott leplezni. 3. A politikatudománynak a válságidőszakokban kell közelebb kerülnie az emberiség valóságos szükségleteihez. 4. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a tudomány nem lehet, soha nem is volt közömbös az értékek iránt. 5. A tudósok vállára ugyanolyan felelősség nehezedik, mint általában az értelmiségiekére. 6. A tudás egyértelmű a cselekvésért való felelősségvállalással; a cselekvés részvétel a társadalom újjászervezésében. 7. A szakmai és egyetemi szervezetek nem maradhatnak távol a köznapi harcoktól. Brucan külön fejezetben értékeli Amitai Etzioni Demonstration Democracy (Tüntetés-demokrácia) című művét. Amitai kiindulási tétele: a tüntetések az állampolgároknak olyan megnyilvánulásai, mint a munkások számára a sztrájkok. A fogalmat Ezzioni a Webster-féle szótár szerint definiálja (a tüntetés olyan aktus, amelynek során valamely csoport érzékelhető eszközökkel nyilvánítja ki érzelmeit), s azt is kifejti, hogy a tüntetés a politikai véleménynyilvánítás rendkívüli, nem intézményesített eszköze. Az Amerikában egyre-másra sorra kerülő tüntetések újabb jegyeként említi, hogy mind gyakrabban és egyre nagyobb számban vesznek részt bennük a középosztálybeliek. A statisztikai részt követő elemzésben részben a szerző hangoztatja: függetlenül „kellemes“ vagy „kellemetlen“ voltukról, a tüntetések nem küszöbölhetők ki, hasznosabb tehát megismerkedni sajátos mozgásformáikkal, és azokat a feltételeket tanulmányozni, amelyeken belül békés keretek közé szoríthatók. A társadalom ambivalens csoportokból tevődik össze, e csoportoknak vannak közös értékeik és érdekeik, de lehetnek olyan sajátos érdekeik is, amelyek konfliktusba kerülhetnek más csoportokéival. A politika — úgymond — az a folyamat, amelyben igyekeznek felerősíteni a közös érdekeket, s arra törekednek, hogy csökkentsék vagy megoldják a divergenciákat. Az eszményit megközelítő állapotok akkor alakulnak ki, ha valamely társadalmi csoport társadalmi hatalmának növekedése együtt jár politikai hatalmának arányos nagyobbodásával, s a nemzeti jövedelem megoszlásának hozzáigazodásával az új erőviszonyokhoz. A politikában azonban nem mindig érzékelik kellő időben az új követelményeket, s ez mind a kommunikációban, mind hatalmi téren „eltolódásokhoz“ vezethet. Az elterjedt hiedelmek szerint a választások az eltolódások kiigazításához vezetnek, csakhogy „az amerikai választási rendszer a városi központok, a kisebbségek és a szegények rovására előnyben részesíti a rurális és a konzervatív térségeket“. Ráadásul 1824 óta a harminchét elnökből tizenötöt a leadott szavazatok kevesebb mint ötven százalékával választottak meg. Ilyen feltételek mellett a tüntetések azoknak a csoportoknak a választások közötti politikai eszközei, amelyek nem juthattak társadalmi helyzetüknek megfelelő politikai képviselethez (a tüntetések a politikai egyenlőtlenségek csökkentésének eszközei). Ezzioni a tüntetések intézményesítésének a híve, „a rendszer belső mozgásának“ részeként fogadtatná el őket. Az amerikai radikális és marxista szerzők rámutatnak: az adminisztráció közömbössége a tiltakozó csoportok tüntetései és követelései iránt nem véletlenszerű jelenség, hanem a rendszert jellemző sajátosságok közé sorolható. E mögött a közömbösség mögött az rejlik, hogy egy szűk hatalmi elit monopóliumát, a társadalom fölött gyakorolt ellenőrzését nem látja veszélyeztetettnek. Etzioni elmarasztalja a rendszer bürokratizmusát, amely lehetetlenné teszi az előrelátást, a tüntetések megelőzése szempontjából oly fontos kommunikálást a hatalmon kívül rekedt rétegekkel. Silviu Brucan véleménye szerint Etzioni a jelenlegi társadalmi-politikai rendszer megmentésének „belső erőtartalékait“ igyekszik feltárni és mozgósítani. A NEVELÉS: A SZABADSÁG GYAKORLATA (Preuves, 1973. 15.) A nevelés forradalma sehol sem anynyira mindennapi gond és gyakorlat, mint a latin-amerikai államokban, ahol a lakosság fele írástudatlan. Itt nem elég az „alfabetizálás“, a betűvetés tanítása egyben politikai nevelés is. Paulo Ereire brazil pedagógus, Az elnyomottak pedagógiája és A nevelés a szabadság gyakorlata című művek szerzője Preuves-beli cikkében arról az érdekes pedagógiai kísérletről számol be, mely rávezette arra, hogyan lehet megbirkózni ezzel a kettős feladattal. Freire cikkének alapkérdése: de hogyan lehet egyidőben szabadságra és betűvetésre nevelni az embert? A kísérlet azt bizonyítja, hogy felnőtt emberek betűvetést csak tudatos, aktív gondolkodással. ké