Korunk 1975 (34. évfolyam)

1975 / 1-2. szám - VERESS ZOLTÁN: Jókai eszmei koordinátarendszere

publicisztikája („bizonyos, hogy költőnk hírlapírói munkássága külön monográfiát igényel, amelynek alapjait most kezdi lerakni a kritikai kiadás“ — ismeri el Nagy Miklós); publicisztikája, amelyben sok, regényeiben és elbeszéléseiben csak sugallt elképzelését fejtette ki egészen tételesen. Érthető kérdés volna, hogy ha ez így van, s hogy ha én Jókainak a korabeli társadalomra tett hatását — tudomány-felka­­roló, ipar-promoveáló „újcivilizátor“ hatását — akarom kimutatni, miért nem ke­resgélek inkább életrajzában, képviselőházi működésében, valamilyen hasonló cél­lal alakult közület keretében kifejtett tevékenységében, s mindennek és sok más egyébnek írásbeli vetületében, az újságcikkeiben, melyek tanulmányozásának alap­jait Nagy Miklós fent idézett megállapítása óta (1968) a filológia már lerakta? Gondolom, a válasz is érthető lesz: azért nem, mert Jókai b író. Jókai Mórban, az élő személyben, természetesen nem különböztetődött meg egymástól a közéleti férfi, a tudomány fényét önkéntes „hevéllyel“ terjeszteni igyekvő civili­zátor, az amatőr tudós és csigaházgyűjtő, a honi ipart s kereskedelmet pártoló politikus, a képzőművész, a gyümölcsfákat ültető kertész stb. s a szépíró, sőt csodálatos harmóniában olvadt össze, mint a gyermekben az a százféle lehetőség, amelyek közül később kilencvenkilencet megöl a szakosodás (meglehet emiatt van, hogy olyan sokan éreztek valami gyermeket Jókaiban, anélkül, hogy rájöttek volna, miben is áll ez); a mi számunkra azonban mindebből gyakorlatilag csak egy minőség maradt meg, az író minősége. Maga az ember, aki Jókai Mór volt, hét évtizede meghalt, időszerűségüket vesztett népszerű tudományos műveit — például történelmi olvasókönyvét, etnográfiai tanulmányait — már nem forgatjuk, s nemhogy újságcikkei, de még elbeszélései is csak elvétve kerülnek a kezünkbe. Számunkra, akik az utókora vagyunk, szinte kizárólag csak a regényíró maradt meg Jókaiból; szerencse, hogy épp ez a minősége tükrözi a legteljesebben egész gazdag egyéniségét. Ezért összpontosítottam tehát részleges vizsgálódásomat né­hány regényre, lévén hogy jelenkori hatását — utóhatását — éppoly fontosnak tartom, mint az ő korabelit, sőt ha arra gondolok, hogy az ő kora elmúlt, s hogy akkor érvényesült hatását már csak mint megváltoztathatatlan történelmi tényt szemlélhetjük, a jelenkorit még fontosabbnak. S az, hogy milyen hatást tesz Jó­kai a mai, főleg fiatal olvasókra — úgy vélem, nagy figyelmet érdemlő gyakor­lati művelődéspolitikai kérdés. E gondolatsor befejezéseképpen egyetlen példát óhajtok említeni arra vonat­kozóan, hogy írónk egy-egy műve csakugyan döntő lökést adhatott egy-egy tudósi, technikusi életpályának. Nem fordítottam időt ilyen példák keresésére, bár meg­győződésem, hogy szép számmal találhatók, amelyet itt idézek, véletlenül „futott be“ tanulmányom anyagának gyűjtése közben, egy egészen más céllal olvasott könyvből, E. Doblhofer letűnt írások és nyelvek megfejtését tárgyaló, tudomány­­történeti vonatkozásaiban jelentős munkájából. I. J. Gelb professzorról, a lengyel­­országi születésű, ma világhírű amerikai orientalista (hettitológus) tudósról jegyzi fel a szerző, hogy „gimnazista korában lelkesen falta Jókai Mór egyik könyvét, amelynek hőse, Barkó Pál a magyar nép őshazájának keresése közben egész Belső-Ázsiát bejárja“. Mivel ez az egyetlen itt közölt adat a tudós gyermekéveiből, s mivel a szerző nem juthatott a birtokába másképpen, mint a tudós vallomásából, megalapozott a feltevés, hogy I. J. Gelb egy Jókai-regény — mint tudjuk, az Eppur si muove — hatására, a regény Körösi Csom­a Sándort idéző (nem má­soló) hősének példáján lelkesedve határozta el, hogy kelettudománnyal, őstörténet­tel foglalkozzon. Egy olyan prediszpozícióra egyébként, aminővel I. J. Gelb min­den bizonnyal rendelkezett, nemcsak ez a regény hathatott volna. A jövő század regénye Kincsővel foglalkozó fejezetei, a Görögtűzbe foglalt mindkét kisregény s még számos Jókai-mű tehetett volna hasonló hatást a tarnowi fiúra (az 1871- ben írt Eppur si muove „szerencséje“, hogy 1907-ig, I. J. Gelb születéséig négy kiadásban jelent meg lengyel nyelven, s azóta még kettőben). Márpedig ha egy lengyel gimnazistára, akinek semmi köze a magyarok ős­hazájához, ilyen hatást tett Jókai Mór, akkor nem látom kevésbé megalapozottnak azt a feltevést sem, hogy a maga nyelvén, a maga hazájában még inkább próféta volt — abban az értelemben is, hogy álmai egy nép megváltozásához, felemelke­déséhez, szellemi kibontakozásához szolgáltak eszményképpel s gyakorlati példá­val, s abban az értelemben is, hogy voltak, akik siettek ezeket az álmait „kép­zelnie lázbeteg álmai“-nak nevezni. Nem titkolom, Gyulai Pálra célzok, aki épp az Eppur si muovéval kapcsolatban használta az idézett kifejezést, s aki egyéb­ként tiszteletreméltó esztétikai igényességében annyira süket volt Jókai lényeges üzeneteinek meghallására, hogy az már az elfogult rosszindulat határát súrolja. (Megjegyzendő, hogy aki egyáltalán nem vádolható rosszindulattal, sőt inkább el­lenkező előjellel elfogult, Mikszáth sem lát meg semmit azokból az „újcivilizátori“ törekvésekből, amelyek írónk életművét áthatják.) Szó sincsen arról, hogy meg

Next