Korunk 1980 (39. évfolyam)
1980 / 7-8. szám - KORUNK PRÓZÁJA - SIGMOND ISTVÁN: Gyónni szeretnék, harangozó úr
— Azt hiszem, nem a leghelyénvalóbb párhuzamot vonni az unitáriusok és a leprások között, rendőrkomisszár úr. Még őfelsége születésnapja sem jogosítja fel önt erre! A komisszárt most már senki sem vádolhatta volna úriemberséggel. A lelkében tomboló királyimádat és dinasztiatisztelet valami egészen sajátos hördülésben öltött hangot: — Én magát felségsértésért letartóztatom! — Jó — mondta a tiszteletes úr. — Bibliát tartó kézre régen nem tettek bilincset ezen a vidéken. Valakinek csak újra kellett kezdeni. Miután beültek a rendőrségi kocsiba, Göröngyi úr egy ideig döbbenten nézte a templom előtti elnéptelenedett járdarészt, aztán elővette a noteszét, és felírta: „1937. október 15. Elvitték a tiszteletes urat. Háború lesz?“ A noteszét visszatette a zsebébe, és megmarkolta a harangkötelet. Negyed tízkor soha nem harangoztak ebben a városban. Árvíz vagy tűzeset — mondták magukban az emberek. Az Isten még vasárnap is mostohán bánik ezzel a vidékkel. A harangozó közben azon morfondírozott, kihez kellene segítségért folyamodnia. A katolikus plébános csak jövő vasárnap tart misét, s egy egész hét nagyon hosszú idő ebben a zaklatott világban. Aztán meg ki tudja, hogy a két pap milyen viszonyban van egymással. Haragban azért nem lehetnek, mert a plébános egyszer sem kifogásolta, hogy harangozója, katolikus létére, munkát vállalt az unitárius templomban is. De hát Göröngyi úrnak mindegy volt, milyen templomban húzza a harangot. A harangnak nincsen vallása, szokta mondani, a harang még azt sem tudja, melyik egyháznak szolgál. Az ismerősök élcelődései meg átperegtek Göröngyi úr tudatán, de nem rostokoltak ott egy percig sem, kisuhantak belőle sorban, ahogy például a borbély megjegyzéseit kísérő gyöngyöző nevetés is begurult az egyik fülén, és kigurult a másikon. Pedig Zámbó úr hajnyírás közben néha sértésszámba menő kitételeket is megkockáztatott. „Furcsa ember maga, Göröngyi úr — mondta legutóbb is. — Hogy valakinek az legyen a foglalkozása, hogy Isten ünnepi fülbevalóit szólásra cibálja, s ezért két egyháztól zsebeli be a pénzt! Uram, maga a legfurfangosabb üzleti zseni ebben a városban!“ Göröngyi úr most igazán nem pénzért harangozott. A harangszó mintha összefogta volna tanácstalanságának szerteágazó gondolatait, s arra is jó volt, hogy elűzze az ólálkodó gyávaságot, mely ilyenkor óhatatlanul megkörnyékezi az embert. A nyomasztó felelősségérzet, hogy egyetlen szemtanúja volt az iménti jelenetnek, ráébresztette személyének fontosságára, s ez némi önbizalmat adott, de tanácstalanságát is növelte. Tenni akart valamit, csak nem tudta, hogy mit. S persze azt sem tudhatta, hogy nem ő volt az egyedüli szemtanú. A másik, aki fültanúja is volt a jelenetnek, átmászott a szomszédos iskolakert kerítésének meglazult lécei között, végiglépkedett a templomhoz vezető fövényen, majd a templomtorony bejáratához érve megindult felfelé a haranghoz vezető csigalépcsőn. Göröngyi úr az egyik keresztgerendán üldögélt, saját fontosságára való rádöbbenését próbálta kipihenni. Jogi ügyekben nem volt járatos, de csiklandozta a gondolat: mi lenne, ha feljelentené a komisszárt hatalommal való visszaéléssel vádolva? Igen ám, de hol kell egy rendőrkomisszárt feljelenteni? Erre csak Zámbó úr tudna pontos választ adni, viszont Göröngyi úrnak elment a kedve a mindentudó borbélytól, múltkori élcelődéseit ugyan nem vette zokon, de beszélgetésük egyéb vonatkozásai nem voltak ínyére. Mert hogy jön valaki ahhoz, hogy őt bolsevista prédikátornak titulálja? S mindezt hajnyírás közben, hanyagul, úgy egyebek között. Pedig csak arról beszélgettek, hogy a legújabb kormányhatározat szerint megvonják a zsidó kereskedőktől a szentképek, egyházi kegyszerek és imakönyvek árusítási jogát.