Közlekedéstudományi Szemle, 1978 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Bartha Lajos, ifj.: Martin Lajos (1827-1897): Valóság és legenda egy magyar alkotóról

68 Hadmérnökként kezdett Martin az akkoriban még nagyon tökéletlen hadirakéták (röppentyűk) stabi­litásának kérdésével foglalkozni. Az akkoriban használatos Congréve- és Augustin-féle röppentyűk stabilitását csupán egy hátranyúló rúd biztosította. E rakéták mozgása bukdácsoló, célzási pontosságuk gyatra volt. Martin ezért arra gondolt, hogy a kí­vánt stabilitást a rakéták hossztengely körüli pör­getésével éri el. A forgatást a rakétafúvóka köré szerelt, ferdén hajló lapátokból álló koszorúra ve­zetett gázáramlással akarta megoldani. Elgondolá­sáról 1856-ban felterjesztést nyújtott be, amelyet felettesei és a szakértők nagy elismeréssel fogad­tak. Nemrégiben Nagy István György mérnök rá­bukkant néhány, a tervezetre utaló iratra. [8] Ezekből kitűnik, hogy a Martin-féle megoldást a szakkörök nagyra értékelték, kivitelezésre csupán azért nem került sor, mert a hadsereg az angol W. Hale egy évtizeddel korábban, hasonló elv szerint (de eltérő szerkezettel) tervezett röppentyűjét vásá­rolta meg. (Erről a tervről Martinnak nem volt tu­domása.) Az olasz—osztrák háború küszöbén ész­szerűbb volt a már kidolgozott rendszer megvá­sárlása — véli Nagy István György. Emellett azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az osztrák hadsereg raktáraiban sok tízezer kész hadiröppen­tyű volt felhalmozva, ezek átalakítása Hale rend­szere szerint csekély munkát jelentett [9], míg a Martin-féle „turbina szárnyacskák” felszerelése nagy munkát és költséget igényelt volna. Ám az is tény — írja Nagy István György —, hogy a szakértők véleménye szerint Martin „számításai olyan feladatokat oldanak meg, amelyeket mate­matikai módszerekkel azelőtt nem tárgyaltak.” Egy másik, ugyancsak újszerű tárgyalásmóddal kidolgozott beadványában a várfalak alá fúrt rob­bantóaknák hatását tanulmányozta, az ún. Wüster­­feld-féle robbantóaknával kapcsolatban. Mint maga írja, ,,. . . mely miatt sokat kellett vesződnöm, mint­hogy (...) valamennyi más tűzakna hiányait ana­­lytice bemutatni merészkedtem.” [10] Ugyanekkor dolgozta ki az észak-itáliai tengeri és szárazföldi ösz­­szeköttetést biztosító optikai távíró tervezetét. [10] A Martin-féle rakétáknál kidolgozott matemati­kai eljárás a szakértők véleménye szerint sikerrel alkalmazhatnak tűnt a hajócsavarok (propellerek) szerkesztésénél. A kísérletekhez a trieszti Lloyd bo­csátott rendelkezésére egy kis gőzöst. Bár az első próbák nem jártak a remélt sikerrel, Martin töké­letesítette és kiterjesztette számítási módszereit, és e kérdésről átfogó tanulmányt közölt a ,,Természet­­tudományi Társulat Közleményé”-nek 1861. évi kö­tetében. [11] Eltúlzott viszont az a vélemény, amely szerint a hajócsavar-kísérletek” hozzájárultak (...) a csavar­gőzös rohamos térhódításához”. [3] Az sem helyt­álló, hogy a csavarok „jó hatásfokkal üzemeltek”, ahogyan Mészáros Vince hangoztatja. Martin ugyan­is így ismerteti próbálkozását: „A csavar nem re­zeg, rendes körülmények között igen jó hatású, de rendkívüli, nem kedvező viszo­­yok hatása alatt erejéből többet veszít, mint az eddig dívó csava­rok”. [12] Azt is elismeri, hogy amikor a csavar részben a vízszint fölé emelkedett — ami pedig erős KÖZLEKEDÉSTUDOMÁNYI SZEMLE

Next