Köznevelés, 1979 (35. évfolyam, 1-44. szám)
1979-01-05 / 1. szám
KÖZNEVELÉS Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 79.2306 201 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0968 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodában (KHI 1900 Budapest, V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámára. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza. A címlapon: Horváth Ferenc munkája. (Fotók: Székely Tamás) E számunk szerzői: Ábel László tanár, Budapest; Bánfalvi József igazgató Szeged; Bihari Gyuláné tanár, Budapest; Bognár József tanár, Budapest; dr. Csipes Antal tanár, Gyula; Halász Gábor, az MTA PKCS munkatársa; Halda Aliz igazgató, Budapest; Kamodiné Molnár Margit tanár, Budapest; dr. Kozma Tamás az MTA PKCS munkatársa; Pór Edit tanár, Budapest; Rigó András tanár, Budapest; Rubóczky István osztályvezető, Budapest; Törőcsik Jenőné tanár, Jászalsószentgyörgy; Vulcsek Jánosné tanár, Gyöngyös; Zilahy Ferencné vezető szakfelügyelő, Budapest. 2 „Akkor még bűn a lopás" - címként idézett mondatot egyik kedves-okos kollégistánk mondta, amikor Victor Hugo: Nyomorultak című regénye ismertetésekor Jean Valjean gályarabságának előzményeit mesélte a többieknek. Az elszóláson önkéntelenü el nevettük magunkat kolléganőmmel, mire Margitka kicsit zavartan kezdte magyarázni, hogy Jean Valjean kenyeret lopott éhező kistestvéreinek, s gályarabságra ítélték érte. Nyugtatgattuk, hogy minden rendben, mondja csak tovább igaza van: akkor még valóban bűn volt a lopás, voltak idők, amikor már egy tyúklopásért is levágták a tolvaj kezét. Ezt a kis történetet nem azért idéztem, mintha efféle szigorú bíráskodás bevezetését gondolnám aktuálisnak. Mire mennénk egy zömében félkarú lakossággal. Gályáink meg nincsenek is. És a gyerekekért különösen kár volna. „Nem tudom, nálad hogy van — mondta nekem minap az egyik kollégium igazgatónője —, de nálam mindig volt lopás. A gyerekek végeznek, elmennek újak jönnek — de lopni mindig lopnak.” S nézett rám kétségbeesetten. Megnyugtattam, hogy nálunk is lopnak a gyerekek. Különösen megkereshetetlen holmikat — harisnyanadrágot, fehérneműt, kozmetikai szereket, pénzt —, de néha főként hazautazás előtt, jelentősebb dolgokat is: bőröndöt, pulóvert, ezt azt. A károsultak elkeseredetten panaszkodnak, a diáktanács tanácskozik, mi pedig — nevelők — lelkifurdalástól gyötörve tépődünk, hogy mit kellene tennünk, hiszen tőlünk várják — s alighanem joggal —, hogy vessünk véget valahogyan a közösség életét megkeserítő lopásoknak. Mit tehetünk? A szekrényekre Bertheim-zárakat szereltettünk; a tanulók pénzét az irodában őrizzük — házirend kimondja, hogy senki se tartson magánál ötven forintnál nagyobb összeget; ha van remény rá, hogy megtaláljuk az eltűnt holmit, szekrényellenőrzést tartunk s felforgatjuk a házat... többnyire hiába. Az egyik tanév végén sírt egy gyerek, mert eltűnt a vadonatúj szandálja. A kollégisták túlnyomó többsége már hazautazott. Levelet írtam minden szülőnek: nézze meg gyereki holmiját, nincs-e közte egy sárgapántos, magas sarkú szandál... Természetesen nem reméltem, hogy valaki visszaküldi, de azt igen, hogy a mama, aki megtalálta, szól talán egy zokszót a gyerekének. Ámbár az is lehet, hogy hagyta, viselje egészséggel. Mit tehetünk? Kérdem ismét, némiképpen reménytelen hangsúllyal. Mit tehetnek az iskolák tanárai , merthogy ott is eltűnik néha egy-egy kaba a folyosóról, tornadresszek, kiránduláspénz vagy legutóbb például fiatal testnevelő kolléganőm íróasztalra lerakott órája. Azt, hogy „Isten szeme mindent lát el ne lopd a ténát”, aligha tudom már bebeszélni nekik. A becsületről, tisztességről tartott mégoly szenvedélyes szónoklatok sem bírják ellensúlyozni a légkört amely a gyerekeket körülveszi, s amelyben a lopás sokkal inkább hétköznap gyakorlat, mint szörnyű szégyen. Ha valaki a „hétköznapi gyakorlat” kifejezés túlzottnak vélné, idézze emlékezetébe: hányszor tévedtek a rovására pénztárosok, pincérek, eladók; a kereskedelmi ellenőrök jelentéseit a súlycsonkításokról; a hiánycikkekért odadugott összegeket; a munkahelyekről hazahordott termékeket, eszözöket, anyagokat... — és akkor még csak a kicsi kis lopásoka említettem. A múltkor az egyik metróátjáróban két forint felváltására kérten az ott álldogáló egyenruhás fiatalembert. Egy forintot adott vissza, s inteti hogy a bérletesek folyosóján menjek át. Mindezt unott természetességgel tette nyilvánvaló volt: eszébe se jut, hogy esetleg megtagadhatom a cinkosságot. Igaza volt, iszonyodom a jelenetektől. S hol vannak még akkor a nagymenők? A sikkasztók, a lakás- és valutaüzérek, a hatalmukkal visszaélők. Nemrég azon háborgott egy barátom, hogy tsz sikkasztó főkönyvelőjét szabadulása alkalmából banketten ünnepelték. Mikor lecsukták, mindenki sajnálta, úgy vélték, pechje volt, figyelemre méltó az is, hogy akik lopnak, azokat nem nevezik egyenesei a tolvajnak. Voltaképpen jogosult is ez a tartózkodás: tolvajnak lenn ugyanis szakma. Különböző alfajai vannak: zsebtolvaj, markecoló, besurrant tolvaj stb. Ezek azonban a lakosság elenyésző kis százalékát teszik ki. Biztosagyok benne, hogy az állampolgárok fentebb idézett része önérzetesen megkülönbözteti magát ezektől a rendőrség hatáskörébe tartozó gyanús elemektől. Ugyancsak elgondolkodtató tény, hogy nem a rászorulók, a szegények lopnak elsősorban. Érthető: egy szoba-konyha nem olyan pénz- és anyagigényes mint mondjuk, egy hétvégi villa. Ha a mi lányainkkal kapcsolatban egyszer másszor fény derült a lopásra, sohasem az állami gondozottak vagy a nagyot rosszul ellátott lányok, hanem inkább a tehetős szülők gyerekei emelték el azt amit éppen megkívántak. Két esetben áruházi lopásról értesített minket a rendőrség. Az egyik lány két piros között sapkát akart ellopni — a barátnőjére gondolt —, a másik gyerek kozmetikai cikkeket rakott az iskolatáskájába egyagy ABC-ben: uborkatejet, Fabulon-krémet, hajlakkot. S hogy a helyzet kétségbeejtő voltát még világosabbá tegyem, elmondom, hogy ettől eltekintő mindkét lány jó karakterű, alapjában tisztességes, okos és szeretetreméltólen volt. Utána persze sírtak és szégyenkeztek, de magyarázatot nem kaptunk tőlük. Azt kell hinnem, nem tudták, mit cselekszenek. Most valami biztató befejező mondat kellene. De nem tudok ilyent. HALDA ALIZ