Köznevelés, 1980 (36. évfolyam, 1-43. szám)
1980-06-27 / 26. szám
KÖZNEVELÉS Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 80.2306/2-26 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0969 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222 A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hirlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodában (KHZ 1900 Budapest V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHZ 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra A címlapon: Sportjáték a budapesti Czakó utcai sporttelepen. (E. Várkonyi Péter felvétele, MTI-fotó.) E számunk szerzői: Dr. Kozma Tamás, az MTA PÉCS munkatársa; Lénárt Judit propagandista, Budapest; Mezei Éva rendező, Budapest; Móser Zoltán tanár, Budapest; Rákosi Gáborné főelőadó, Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézet; Tvarniczky József tanár, Budapest; dr. Welker Ottó osztályvezető, OM. 2 Mit nem olvasunk ? Közeledvén az év vége, a kollégium könyvtárából kölcsönzött könyveket elis kezdtem összegyűjteni. Átnéztem a kölcsönző füzetet. Sok fehér lap, és sok egy-két sornyi beírás riasztott meg. Ilyen keveset olvasnak a gyerekek? És mit olvasnak, mit nem? De kérdezhetem ezt is: Mit olvasunk mi, pedagógusok? És mit nem olvasunk? Mivel is kezdtem? A súlyos ítélettel, azzal, hogy mi is keveset olvasunk? Úgy volna jó, csakis úgy tudnék lépést tartani a jelenkori irodalommal, ha naponta legalább két-háromszáz oldalt olvasnék. De mikor van erre ideje az embernek? Este 8-tól 10-ig kihalt a kollégium. És szombat délután is. Hová menjünk moziba? Mi van a tévében? — ez a kérdés, és nem más. Ebben a csendben néha észreveszem, hogy egy-egy fiú elvonulva, magába mélyedve olvas.Olvasni, hogy élmény legyen az, csakis csendben lehet. Ahogy Bachot, Lisztet, Vivaldit sem lehet hallgatni autózúgás, kocsizörgés közben, olvasni sem lehet igazán zörejek és zajok keresztútján. Megteremtjük-e azt a csendet — magunknak s másoknak —, ami ehhez szükséges?) Az olvasó fiúk egyike ilyen könyveket kért tőlem az utóbbi időben: Vajda Jánostól valamit, Ady összes munkáit; Szálasi Naplóját; Dosztojevszkijtől , Karamazov testvéreket. Ezeken kívül, tudom, olvasott egyebet is, sokszor négy-öt könyv is volt az asztalán. De a többi társa? Legfeljebb a kötelező olvasmányokat. És kész. Vége. Rengeteg az egyéb elfoglaltság, a szakfeladat, hallom folyton a panaszt. Átnéztem, hogy mit olvasnak az ambícióval teli elsősök. Alig találtam bejegyzést. A legjobb tanulót végül leültettem, s kérdezgettem, hogy mégis mit olvasott? Két kalandregényt és — érdekli a történelem — három Mohács-tárgyú könyvet. Meg is vannak neki otthon. (Ez megvigasztalt.) De a többi? Jó, ha a kötelező olvasmányokat valami nyomasztó köd vette körül a mi időnkben is a kötelező olvasmányokat. Ez azóta sem tűnt el. Különös hangsúllyal beszélnek róluk a gyerekek, közel sem megbecsüléssel. És védekezően is: ez kell, ez kötelező, de többről aztán szó sem lehet. Miért tartunk itt, csupán itt még mindig? Az olvasónaplók írására-másolására máig úgy emlékszem, mint a legunalmasabb és a legtöbb időt követelő tennivalókra. Egyszer arra a kérdésre, hogy ki másolta Az ember tragédiája olvasónaplóját, többen becsületesen felálltunk. Büntetésből mindenkinek egyetlen színt kellett elemeznie a következő órára írásban. Kemény munka volt, nehéz, de olyan izgalmat és élményt nyújtott, hogy azóta is a legkedvesebb könyvem ez a remekmű. Úgy olvasom, mint a verseskönyveket, ott kezdem, ahol éppen kinyílik, a folytonos rácsodálkozás áhítatával és szeretetével. Illyés Gyula írja, mennyire érthetetlen számára, hogy nem olvassák az emberek Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Tersánszky munkáit. Ehhez most sorolnék még néhány nevet, úgy, ahogy a könyvespolcra pillantva elém tűnnek: Veres Péter, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Sarkadi Imre, Szabó István. Az utóbbi évtizedben — csak egy „pontatlan" adat — egyetlen embert láttam, aki Veres Pétert olvasott, tavaly a kórházban, operációm utáni hetekben. A szomorú sorsú Szabó Istvánt, aki 1976-ban, 45 éves korában halt meg, szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném a felnőttek számára. Tudom, hogy ezért sokan megmosolyognak. Pedig nincs igazuk. Mosolyuk árulja el, hogy egyáltalán nem ismerik őt. De hadd folytassam a felsorolást, ahogy egy másik polcra nézek. Ott vannak a századvégi „nagyok”: Bródy, Petelei, Gozsdu, Ambrus, Thúry, Tömörkény, Lövik, Justh Zsigmond... Aztán ott vannak a „zöld” könyvek, amelyektől „megremegek”. A századeleji Magyar Remekírók sorozat köteteit kiselejtezte az egyik központi, nagy könyvtárunk. Ebből sikerült néhányat megszereznem. A bennük maradt kölcsönző cédulák mintegy 25 évre visszamenőleg elárulják, hogy hányan is olvasták őket. Nem olvasta senki Gyöngyösi, Pázmány, Garay, Kisfaludy Sándor, Reviczky, Kossuth Lajos válogatott műveit. E félszázad alatt egyetlen ember kölcsönözte Csiky Gergely, Deák Ferenc és Arany László munkáit. Ilyen rossz és szomorú volna az általános kép is? Nem tudom. De félek, hogy igen. A minap megkérdeztem egyik költőnktől, hogy szerinte kit nem olvasnak irodalmunkból. A végső összegezés így hangzott: Petőfiig szinte senkit. Balassit nem, Zrínyit nem, Berzsenyit sem. Semmit nem tartok annyira elképzelhetetlennek, mint azt, hogy gyerekhez intézett kérdésemre, mit olvasol, ezt a választ kapjam: Zrínyit. S a napokban erdélyi képeket nagyítottam. Az egyik kockán Farkaslaka, Tamási szülőháza látszik, a másikon Gáspár bácsi, az író testvére, aki beengedett. A következő három látogatót mutat, akik közben érkeztek. Kezükben pohár, Gáspár bácsi egészségére emelik. Néhány hónapja ők operálták Tamási Gáspárt, a vásárhelyi orvostudományi egyetem tanárai. Ott, akkor engem is kérdeztek, honnan jöttem, mi járatban, mi a foglalkozásom. Ezután az egyikük egy versidézetet mondott, és érdeklődött, tudom-e, ki írta? Elég hosszú gondolkodás után bátortalanul Áprilyra szavaztam. „Ezt nem ilyen gyámoltalanul és bizonytalanul kell mondani”, jótt meg a vizsgáztató szigorával az urológia professzora. „Figyeljen ide: aki hozzám jön vizsgázni, az a tétel mellé kap egy versidézetet. Ha nem tudja kapásból, ki írta, már mehet is hazafelé.” Ahogy ott erre nem tudtam felelni, ugyanúgy most is csak annyit mondhatok: Hát igen, valahogy talán így kellene. MOSER ZOLTÁN