Köznevelés, 1980 (36. évfolyam, 1-43. szám)

1980-06-27 / 26. szám

KÖZNEVELÉS Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 80.2306/2-26 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0969 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222 A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hirlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Iro­dában (KHZ 1900 Budapest V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHZ 215—96162 pénzforgalmi jelző­számra A címlapon: Sportjáték a budapesti Czakó utcai sporttelepen. (E. Várkonyi Péter felvétele, MTI-fotó.) E számunk szerzői: Dr. Kozma Tamás, az MTA PÉCS munkatár­sa; Lénárt Judit propagandista, Budapest; Me­zei Éva rendező, Budapest; Móser Zoltán tanár, Budapest; Rákosi Gáborné főelőadó, Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézet; Tvarniczky József tanár, Budapest; dr. Welker Ottó osz­tályvezető, OM. 2 Mit nem olvasunk ?­ ­ K­özeledvén az év vége, a kollégium könyvtárából kölcsönzött könyveket el­­is kezdtem összegyűjteni. Átnéztem a kölcsönző füzetet. Sok fehér lap, és sok egy-két sornyi beírás riasztott meg. Ilyen keveset olvasnak a gyerekek? És mit olvasnak, mit nem? De kérdezhetem ezt is: Mit olvasunk mi, pedagógusok? És mit nem olvasunk? Mivel is kezdtem? A súlyos ítélettel, azzal, hogy mi is keveset olvasunk? Úgy volna jó, csakis úgy tudnék lépést tartani a jelenkori irodalommal, ha na­ponta legalább két-háromszáz oldalt olvasnék. De mikor van erre ideje az em­bernek? Este 8-tól 10-ig kihalt a kollégium. És szombat délután is. Hová menjünk moziba? Mi van a tévében? — ez a kérdés, és nem más. Ebben a csendben néha észreveszem, hogy egy-egy fiú elvonulva, magába mélyedve olvas.­­Olvasni, hogy élmény legyen az, csakis csendben lehet. Ahogy Bachot, Lisztet, Vivaldit sem lehet hallgatni autózúgás, kocsizörgés közben, olvasni sem lehet igazán zörejek és zajok keresztútján. Megteremtjük-e azt a csendet — magunknak s másoknak —, ami ehhez szükséges?) Az olvasó fiúk egyike ilyen könyveket kért tőlem az utóbbi időben: Vajda Jánostól valamit, Ady összes munkáit; Szálasi Naplóját; Dosztojevszkijtől , Ka­ramazov testvéreket. Ezeken kívül, tudom, olvasott egyebet is, sokszor négy-öt könyv is volt az asztalán. De a többi társa? Legfeljebb a kötelező olvasmányo­kat. És kész. Vége. Rengeteg az egyéb elfoglaltság, a szakfeladat, hallom folyton a panaszt. Átnéztem, hogy mit olvasnak az ambícióval teli elsősök. Alig találtam be­jegyzést. A legjobb tanulót végül leültettem, s kérdezgettem, hogy mégis mit olvasott? Két kalandregényt és — érdekli a történelem — három Mohács-tárgyú könyvet. Meg is vannak neki otthon. (Ez megvigasztalt.) De a többi? Jó, ha a kötelező olvasmányokat v­alami nyomasztó köd vette körül a mi időnkben is a kötelező olvasmányo­kat. Ez azóta sem tűnt el. Különös hangsúllyal beszélnek róluk a gyerekek, közel sem megbecsüléssel. És védekezően is: ez kell, ez kötelező, de többről aztán szó sem lehet. Miért tartunk itt, csupán itt még mindig? Az olvasónaplók írására-másolására máig úgy emlékszem, mint a leg­unalmasabb és a legtöbb időt követelő tennivalókra. Egyszer arra a kérdésre, hogy ki másolta Az ember tragédiája olvasónaplóját, többen becsületesen feláll­tunk. Büntetésből mindenkinek egyetlen színt kellett elemeznie a következő órá­ra írásban. Kemény munka volt, nehéz, de olyan izgalmat és élményt nyújtott, hogy azóta is a legkedvesebb könyvem ez a remekmű. Úgy olvasom, mint a ver­seskönyveket, ott kezdem, ahol éppen kinyílik, a folytonos rácsodálkozás áhítatá­val és szeretetével. Illyés Gyula írja, mennyire érthetetlen számára, hogy nem olvassák az em­berek Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Tersánszky munkáit. Ehhez most sorol­nék még néhány nevet, úgy, ahogy a könyvespolcra pillantva elém tűnnek: Veres Péter, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Sarkadi Imre, Szabó István. Az utóbbi évtized­ben — csak egy „pontatlan" adat — egyetlen embert láttam, aki Veres Pétert olvasott, tavaly a kórházban, operációm utáni hetekben. A szomorú sorsú Szabó Istvánt, aki 1976-ban, 45 éves korában halt meg, szívem szerint kötelező olvas­mánnyá tenném a felnőttek számára. Tudom, hogy ezért sokan megmosolyog­nak. Pedig nincs igazuk. Mosolyuk árulja el, hogy egyáltalán nem ismerik őt. De hadd folytassam a felsorolást, ahogy egy másik polcra nézek. Ott van­nak a századvégi „nagyok”: Bródy, Petelei, Gozsdu, Ambrus, Thúry, Tömörkény, Lövik, Justh Zsigmond... Aztán ott vannak a „zöld” könyvek, amelyektől „meg­remegek”. A századeleji Magyar Remekírók sorozat köteteit kiselejtezte az egyik központi, nagy könyvtárunk. Ebből sikerült néhányat megszereznem. A bennük­ maradt kölcsönző cédulák mintegy 25 évre visszamenőleg elárulják, hogy hányan is olvasták őket. Nem olvasta senki Gyöngyösi, Pázmány, Garay, Kisfaludy Sán­dor, Reviczky, Kossuth Lajos válogatott műveit. E félszázad alatt egyetlen em­ber kölcsönözte Csiky Gergely, Deák Ferenc és Arany László munkáit. Ilyen rossz és szomorú volna az általános kép is? Nem tudom. De félek, hogy igen. A minap megkérdeztem egyik költőnktől, hogy szerinte kit nem ol­vasnak irodalmunkból. A végső összegezés így hangzott: Petőfiig szinte senkit. Balassit nem, Zrínyit nem, Berzsenyit sem. Semmit nem tartok annyira elkép­zelhetetlennek, mint azt, hogy gyerekhez intézett kérdésemre, mit olvasol, ezt a választ kapjam: Zrínyit. S a napokban erdélyi képeket nagyítottam. Az egyik kockán Farkaslaka, Tamási szülőháza látszik, a másikon Gáspár bácsi, az író testvére, aki beengedett. A következő három látogatót mutat, akik közben érkeztek. Kezükben pohár, Gáspár bácsi egészségére emelik. Néhány hónapja ők­ operálták Tamási Gás­párt, a vásárhelyi orvostudományi egyetem tanárai. Ott, akkor engem is kér­deztek, honnan jöttem, mi járatban, mi a foglalkozásom. Ezután az egyikük egy versidézetet mondott, és érdeklődött, tudom-e, ki írta? Elég hosszú gondolkodás után bátortalanul Áprilyra szavaztam. „Ezt nem ilyen gyámoltalanul és bizony­talanul kell mondani”, jótt meg a vizsgáztató szigorával az urológia professzora. „Figyeljen ide: aki hozzám jön vizsgázni, az a tétel mellé kap egy versidézetet. Ha nem tudja kapásból, ki írta, már mehet is hazafelé.” Ahogy ott erre nem tudtam felelni, ugyanúgy most is csak annyit mondhatok: Hát igen, valahogy talán így kellene. MOSER ZOLTÁN

Next