Kurír - reggeli kiadás, 1997. március (8. évfolyam, 59-87. szám)

1997-03-23 / 80. szám

1997. március 23. INTERJÚ 9 E­ltáncolt évek - Egy évvel ezelőtt a Tánc az életért című balettben egyszerre alakította a kegyetlen Mestert és annak enge­delmes, alázatos tanítványát. Tegnap, a tavaszi feszti­válon újra eltáncolta e kettős szerepet. Most, még 49 évesen, de már nem sokáig addig. Mester-e, vagy inkább tanítvány? - Hol az egyik, hol a másik. Ezért aztán egyszer­re mindkettő. Nem lehet különválasztani. Vagy csak rövid ideig. Óránként változik, mi vagyok in­kább. Délelőtt, próbán a mester volt az erősebb. Fél öttől viszont gyakorolni fogok, s ugyanolyan leszek, mint a többi gyerek, aki ott áll a rúdnál. Persze nem úgy érzem... olyan fiatal nem lehetek újra, mint ők, de a szituáció tanítványi lesz. - Időben előre egyre inkább mesternek kellene len­nie. Érési folyamatról lévén szó, nap mint nap, évről évre nagyobb tapasztalat halmozódik, több átadnivalója akadhat. - Ezt másképp gondolom. Minden embernek és teljesen mindegy, táncos-e, önmaga a legjobb mestere. Ha ugyanis őszinte vagy magadhoz, ak­kor te tudod a legjobban hibáidat, bűneidet, jó tu­lajdonságaidat. Persze, ha tényleg veszed a fárad­ságot az őszinteséghez. Én gyerekkorom óta vet­tem a fáradságot, és amikor a balettintézetbe jár­tam, nyolc éven át mindennap, minden áldott este dolgoztam. Szüleimmel egy szobában laktam, sze­gények voltunk. Mesebeli szegénységben éltünk. Volt egy hatalmas, fekete politúros szekrényünk, tükör nem volt rajta, de a máz úgy fénylett, mint­ha az lett volna, és mindennap nyolctól tizen­kettőig nyúztam magam a legkegyetlenebb mó­don, gyakoroltam és figyeltem magam a szekrény falán. Olyan keményen, ahogy később soha egy balettmester sem dolgoztatott, és ezt csináltam kilenctől tizennyolc éves koromig. - Az első tánclépése az önmegismerés. Csakhogy a gye­reket általában a környezete, azaz egy jó szemű kívülálló fedezi fel, veszi észre tehetségét, s rávezeti a fiatalt, mi­ben is jó, miben lehet nagyon jó. Ön lehetett volna atléta is. vagy színész. A balett nem kézenfekvő dolog. - Nem tudom, hogyan alakult ez így. Talán ve­lem született a tánc. - Az öntudatra ébredéstől? Vagy akkortól - és ez időben talán nem jelent különbséget -, amikor járni kezdett? - Igen. Mindkettő ugyanakkorra tehető. Amióta az eszemet tudom, ezt hároméves koromtól szár­maztatom, táncoltam. Mindig. Mindenhol. Az ut­cán. A fürdőszobában. A konyhában. Bárhol. - Tehát megtanuljárni, de nem jár, ahelyett táncol. - Pontosan. - És erre aztán felfigyelnek. - Nem lehetett nem észrevenni, mert állandóan ezt csináltam. A gyerekek különben is szaladgál­nak. De a tánc? Az észrevehetően más. Néhány éve lapozgattam a családi fotóalbumot, és találtam egy fényképet. Négyéves lehettem rajta. Táncol­tam. A mozdulat, ami a fotón látható volt, olyan tiszta balettlépés, amit itt az órán mindjárt gyako­rolni fogok. A passzé. S ezt én azelőtt soha nem is­merhettem. Azon a 46 évvel ezelőtti fotón azt csi­náltam, amit ma is, 50 évesen. - Az viszont már tudatos elhatározás volt, hogy ba­lettintézetbe íratták. - Ez a természetes, ha valaki nem csinál soha semmi mást. Háromtól egészen kilencéves koro­mig csak táncoltam.­­ A táncban van valami önkívületiség, amíg persze nincsenek benne tudatos mozdulatok, amikor mondjuk nem egy napjainkban újra divatossá vált bálon ügyel a minden tánclépését szigorú szabályok szerint fe­gyelmező ember. Á­ barátok között, amikor nem szá­mít, ki lát, és nincsenek báltermi tükrök, a szekrény is modern, nem politúros, a zene röpít. Belülről bohóc­mozdulatainkat is attraktívnak, szépnek hisszük.­­ A zene nagyon sokat jelent. De önmagában nem elég. A zenének benned kell megszólalnia. Nem ma­­rad­hat kívül. Ezért lehetett, hogy gyerekkoromban az utcán is táncoltam, ahol nem szólt az ének. - Ez azért nem természetes dolog. - Kérdéses, mi a természetes, és mi nem az. Az se hétköznapi, ahogy az édesanyám engem szere­tett. Ha akarom, azt mondom, nem volt minden­napi ez az érzelem. Mégsem mondom, mert az a természetellenes, amit magam körül mostanában látok, s ami ma mégis szinte már természetes. Kö­rülnézek, s tudom, ezeknek a fiatal gyerekeknek baj van a családjával. Vagy az anyukájával, vagy az apukájával, vagy elváltak, vagy ez, vagy az... Hihe­tetlenül ritka, ha a család együtt van, ha megkapja a gyerek azt a szeretetet, ami nekem az életem minden megpróbáltatása mellett kijutott. A mai napig a szeretet a legnagyobb ajándék nekem. - Az anyai szeretet? - Az. Végtelen volt, és a mai napig tudok adni belőle. Például azoknak, akikkel együtt dolgozom, de a közönségnek is, mert abból táncolok. - Szép szó. Mit jelentett ez a szeretet? Biztonságérzetet? - Abszolút bizalmat. Szuperbizalom, ami ugyanakkor, mint minden határon fölüli és kívüli szeretet, azt keltette bennem, hogy megpróbáljak megfelelni ennek a szeretetnek, éreztem, ki kell érdemelni. - Ennyi idő után is? Amikor már nem kaphat belőle, mert az már emlék? A jelenben, jövőben leg­feljebb visszaadhat. Ha van ennek értelme, hiszi értelmét. - Most is meg akarok felelni a szeretetének, amikor már nem él. Ő soha nem mondta, felelj meg nekem, fiam. Mégis, az ő szeretetének módja késztetett, ne csak nela, bár neki elsősorban, ha­nem mindenkinek próbáljak megfelelni. Ezt ak­kor, gyerekkoromban kaptam. Tőle.­­ S nem hiányzott, hogy saját magából lett valaki­nek továbbadja ezt a megmagyarázhatatlan, s lehet, örökletes szeretetet? - Ha valakivel dolgozom, az addig, amíg dolgo­zom vele, a gyermekem. Ha lett volna sajátom, és most nagyon őszintén erről, annak nagyon nehéz lett volna, mert valószínű, hogy miután többet let­tem volna vele együtt, sokkal többet kapott volna ebből az érzésből. Ám ahogy én szeretek, az terhes is tud lenni. Mert nagyon szeretek. Akit szeretek, ahhoz erősen ragaszkodom... és nagyon tudom fél­teni. Például Bobbyt is. (Markó Iván táncos lába kö­rül kutyája, aki tőle legfeljebb a színpadi munka ürü­gyén választható el, eme, nevére felkapja fejét s feszül­ten néz föl, hogy valami akció lesz? Mikor látja, hogy semmi, csak róla beszélnek, gazdája biztonságában al­szik tovább­­ a szerző.) Ha bármi történne a gyere­kemmel, bárányhimlős lenne, mondjuk, én abba belepusztulnék. Anyám is ilyen volt. A balettinté­zetbe kétszer nem vettek fel. Csak harmadjára sike­rült. Ő bízott bennem, s amikor már felnőttem és táncoltam és kijött mesteremhez, Béjart-hoz meg­nézni, mit tudok, rosszul lett az előadás első tíz percében. El kellett mennie. De minden alkalom­mal újra eljött, hogy aztán ne bírja ki, s elmenjen előbb. Pontosan ugyanazt a félelmet élte át, amit én minden előadás előtt érzek. Legszívesebben el­menekülnék, ha lehetne és nem kellene megfelelni. - Ez izgalom. - Nagyon nagy. - Ezért van az, hogy előadás előtt közvetlenül, a színfalak mögött körbeállnak a táncosok, megfogják egymás kezét, s így maradnak egy-két percig? - Nem ezért van, hanem erőgyűjtésért. - Az erő legyőzi a félelmet. - De a megfelelni vágyás sem maradhat ki. - Ha ennyire sok szót ejt az édesanyjáról, feltűnő, miért hallgat édesapjáról. - Nem volt rossz a viszonyunk, szeretett engem, én is őt, de valahogy távolabb állt. Édesanyám a mai napig bennem él, ami bennem jó, az mind ő. - Látom, nagyon fontos a múlt. - A jelen mindig fontosabb. -A jövő? - Egyszer csak abból lesz a jelen. Úgy, hogy végül is azért van minden. Ám a múltból erednek a gyökerek. - Ha az 50 évet felosztjuk ötször tízre, kívánva, hogy még ötven következzék, akkor az öt ugyanakkora dekádban mi volt a meghatározó? - Az első tíz év az édesanyám volt. A második tíz a tánc, azaz a balettintézet és az édesanyám. A harma­dik tized az az operaházi öt év és a Béjart-korszak, ami persze már átnyúlik a következő dekádba. Ez na­gyon rossz időszak volt. Borzalmas körülmények kö­zé kerültem. Fegyelmi eljárást koholtak ellenem, mert a büfében gyakoroltam. A folyosón kellett ugyanis táncolni, és vagy én rúgtam bele az arra menőkbe, vagy ők döftek belém. Kimentem hát a bü­fébe és ott táncoltam. Valaki meglátott, s ügy lett belőle. Másfél évre tiltottak el, csak balettbetétekben, operai menüettekben táncolhattam. Mindeközben te­le voltam energiával. Tudtam, mit érek. Nehéz volt. De jött egy orosz balettmester, és azt kérte, amikor a gyakorlaton látott, hogy azzal az ifjú szólistával, azaz velem szeretne dolgozni. Az igazgató nem merte neki megmondani, hogy nem vagyok szólista, hogy ez itt senki se, hogy egy nulla, hát gyorsan kineveztek. Ettől kezdve fordult meg minden. Már nem tudtak elzárni, bezárni, megnyuvasztani.­­ Ezután is úgy alakult, hogy amikor jött egy tragi­kusnak látszó helyzet, érkezett egy ember is, aki kisegí­tette. A világhírű Béjart-nál tanulhatott, a nagy zeneszerző, Richard Wagner unokája mecénálta, aztán magánemberként Kupa Mihály támogatta. - Nagyon megszenvedtem és megszenvedek mindent. De a jóisten jókor küldte oda azokat az embereket. Ez vitathatatlan. Béjart csodálatos volt, bár az az időszak maga volt a pokol, csak munka, elképesztő magány, és siker, és utazások, rengeteg út, és rengeteg város, és rengeteg hotel, és minden világrész. Megedzett. - Béjart olyan mester, mint ön a Tánc az életért című darabban? - Annál is kegyetlenebb. - Hasonlítanak? - Bizonyos szempontból hasonlóak vagyunk. De teljesen ellentétesek is. - A negyedik tized? - Az Győr. A Győri Balett. Álomszerűen szép dolog volt... végül is. Addig, míg vége nem lett. Akkorra minden az ellenkezőjébe fordult. --És az ötödik tized? - A vándorévek következtek. Indiától Jeruzsále­mig, Párizstól, Bécstől, Sydneytől... mindig Budapestig. - Útkeresésnek nem mondhatók utazásaim. Tisztázási folyamatnak inkább. Múlttal, jövővel szemben, egyformán. -S mi a tapasztalat? - Mindig ugyanazt, hogy az ember azért küzd - és a győri történet is ezért vált szomorú­vá -, mert mindenáron ragaszkodik önmagához. Meg akartam tartani magam, mert ez az egyetlen vagyonom. Csak az, ami bennem van. Ha ezt fel­adom, mindent eldobtam. Akkor is, ha egyébként mindent és mindenkit megtartottam magam mel­lett. Végső tapasztalatom, hogy nem szabad önma­gunkat alapvetően megváltoztatni. A belsőt, ami­ben hiszünk, tartani kell. Ilyenre vagyunk kódolva.­­ S a Győri Balett-korszakban milyen tulajdonsá­gán akartak változtatni? - Szabadságomon. - Szép szó. - Én komolyan gondolom. -Jelent ez még valamit? - Nagyon is. Azt jelenti, hogy azt csinálom és úgy csinálom, ahogy hiszek benne. - Ha téved? - Vállalom a felelősséget. Ez a szabadság. Ne­kem ez. - És ez nem sikerült Győrben. - Egy ideig működött, de szűkülni kezdett. A végére már a szabadság teljes elvesztését jelentette az ottlét, hát elmentem. Nem vagyok jóisten, nem tudom az embereket belülről is megváltoz­ni. De, és megint egy szép szót fogok mondani, azért kiál­lok, amit tanítok, mondok nekik. - Mik a vezényszavai, miközben gyakoroltatja ta­nítványait? - Tisztán! Minden mozdulatod mögött legyen egy érzelem. Ne az izom táncoljon, a lélek. A zenéből indulj ki. Tiszteld, aki melletted áll és dol­gozik, ne zavard meg. -S az ötödik tized után mit tervez? - Az most kezdődik. Vagy most van vége. Min­denesetre újra elindult valami ezzel az együttessel, a Fesztivál Balettel. Fiatalok. Aranyosak. Nagyon gyerekek. Igen sok mindenre meg kell őket taníta­ni, de tehetségesek. Szimpatikusak. Inspirálnak. Örülök, hogy ez megadatott. Nem tudom, meddig fog tartani. Nem csak rajtam múlik. A szponzoro­kon még. - Mit nyit meg ez az új helyzet? - Április 5-én mutatjuk be A magányos zongora című darabot. De hogy mi ebben az új, az megle­petés. Nem árulom el. - Barkochba? - Kérdezzen! - Máról szól? - Igen. - Társadalmi dráma? - Költői képekkel kifejezve. - Korunk embertípusait figurázza ki? - Igen. - A pénzembereket és a kisembereket? A két végletet mutatja meg? - Szerepelnek benne vállalkozók és koldusok. S van benne egy megálmodott forradalom is. - A zongora attól magányos, hogy nem játszik rajta senki? - Mégis szól, merthogy gépzongora. Ha aka­rom, jelentheti Magyarországot. Ha akarom, lehet egy kisember lelke. Vagy az élet maga. - Katarzis? - Nem tudod, sírj vagy nevess. - Akkor groteszk. -Is. - S mindez milyen zenére? - Chopinre és klasszikusokra. - A magányos zongora mellett szerepel még egy da­rab, a Dzsungel. - Az egészen más, nincs társadalmi mondaniva­lója. Erotikus. Tele van ritmussal, tánccal, őserővel, látvánnyal, élettel. - A próba a jelen, a bemutató a közeljövő. S még mit szeretne? - Hogy minden így maradjon, de nem tudom, meddig szponzorálnak bennünket. - Az elkövetkezővel kapcsolatosan a pénzügyek, az­az megint a munka az első, ami eszébe jut? - Erről szól az életem. Más nincs. Csak ez van. De ez elég. Minden benne van. - Tervezte egykor, hogy a József és testvéreit balett­re adaptálja. - Most is nagyon szeretném. De ahhoz kell egy József. Még nem találtam meg. És kell egy Putifárné. - Ön miért nem táncol egyik új darabjában sem? - Nincs olyan szerep, ami nekem jó lenne. - Az ön szerepe milyen szerep? - A darab keresi a szereplőjét, nem én keresem magamnak a szerepet. -Jó Markó Ivánnak lenni? - Ez az ötven így volt jó, ahogy volt. Persze a magánéletemben néhányszor visszamennék időben valamit kijavítani. Ám a táncban mindent így tennék. -S az, hogy ez az ötven 50, nem 49? - Valamit jelent. -Mit? - Fél évszázadot. A teljességet. -Ami nem zárhat le semmit. - Letisztulást kell, hogy jelentsen. Azt ugyanis nemcsak a távolság, az utazás, az ország elhagyása, hanem az idő is elhozhatja. KOVÁCS BOGLÁRKA Az emberi érzelem nem kötődik életkorhoz. Ahogy Markó Ivánnál a balett sem, hisz öntudatra ébredésétől, hároméves korától egyvégtében táncolt, mindenütt. Az utcán is, ahol nem szólt a zene. Ötvenedik születésnapja előtt beszélgetünk a balettművésszel, aki még csak - egészen március 29-ig - 49 éves. Kedvenc szavai érzelmesek: szeretet, munka, szabadság, megfelelés, bizalom... de nem koptak el, mert beszélőnk úgy használja őket egyik év­ről s a másikról emlékezve, hogy közben jelentést is tulajdonít nekik. „Akit szeretek, ahhoz erősen ragaszkodom... és nagyon tudom félteni" Fotó: KONCZ GYÖRGY

Next