LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 1. évfolyam (1974)
1974 / 2. szám - MŰHELY - GYERGYAI ALBERT: Ambrus Zoltán: A fületlen ember
szerelmet! író hőse, aki az adó, a háztartás, a betegség, a nyaralás költségei közt fuldokolva mindent megír, amit kérnek tőle, cikket, tárcát, történeti regényt, sok, minél több szerelemmel, mivel csak így lehet így maradhat "keresett" s jól kereső regényíró, vagy a vén Barbey d'Aurevilly bánatos kalandja a dicsőséggel, a talán Adyt is megihlető Vér és Arany című elbeszélésében, amelyet Ambrus valószínűleg Justh Zsigmondtól hallhatott. S ilyenek, sötétebb tónusban, nagy, vagy nagynak szánt koncepciói, a Midás király, főhősével, akit nyomora, majd "szerencséje" végül is öngyilkosságba kerget, a Solus eris, a boldogságtól s az úri élet távlatától hirtelen megrettent bohém regénye, s méginkább, de már szorosan a tragikomédia határán, Légváry Artúr kishivatalnok-író vidéki kalandsorozata a Kultúra füzértánccal, amelyet a Nyugatnak írt. Maga A sületlen ember, ezen a külön területen, időrendben az utolsó s a legérettebb és legkeserűbb valamennyi művész novellája közül, a Robinson szerzője, Daniel Defoe életének egy epizódját dolgozza fel, minden más művész históriájánál tömörebben, drámaibban, mondhatnánk: klasszikusabban. Miért ment Ambrus ily messzire, a XVIII. századi London éppoly rideg, mint kezdetleges irodalmi világába, egy ilyen kézenfekvő témáért, vagyis az író s a kiadó örökös párviadaláért, mert itt főképp erről van szó, legalábbis a felszínen? Minden valószínűség szerint azért, mert álarcra volt szüksége egy nagyon is megalázó, nagyon is húsába vágó élménye leplezésére. Schöpflin, aki maga is igen közelről ismerhette az írói pálya legkínosabb, legmegszégyenítőbb kanyarjait, beszélte, hogy Ambrus egyszer, az első világháborúban, karácsony táján s nagy szorultságában, kénytelen volt zálogba adni egyetlen családi kincsét, örökölt aranyóráját, mivel akkori kiadója megtagadott minden előleget s csak utólag tette azt jóvá, a kiadói bank sugallatára (akkoriban minden nagy banknak volt egy nyomdája és kiadója). Már most Ambris, hogy szabaduljon ettől a kínzó emlékétől (érzékeny volt, nehezen, lassan s aggályos gonddal dolgozott) ezt az egész históriát visszavetítette Angliába: a magyar kiadóból Taylor lett, Daniel Defoe kiadója, a magyar bankigazgatóból az angol király kincstárnoka, Ambrusból meg a "sületlen ember", mint ahogy Katona mondta őelőtte: "én vagyok Bánk, én vagyok Petur... " - mivel Ambrus éppoly szemérmes volt, mint amilyen önérzetes. Az ily "áttétel", érthetőleg, sose sikerülhet egészen egy-egy valódi adat vagy részlet ki-kikandikál az átköltésből (mint mikor sérülésünk vércseppjeit próbáljuk úgy-ahogy eltüntetni) - s éppen ez az ellentmondás a szándék és az eredmény közt az egész kis műalkotásnak nem utolsó varázsa. Itt van mindjárt az életkor: Ambrus 1915-ben, a novella megírásakor, ugyanolyan idős, mint Robinson szerzője, őt is vádolták, mint Defoe-t, hogy még idős korában is keresni merte az újat, s őt is, mint Defoe-t, az újságírásban is az igazság szeretete vezérelte. A sületlen ember megrendítő s méltóságos ékesszólásán át, londoni kiadója szobájában, mintha csak Ambrus bizonnyal hangfogós panaszát hallanánk, de történelmi távlatban s minden nyomorult s megbántott írótársa nevében is. S így ez a szomorú párhuzam nemcsak az írónép nagyjából változatlan helyzetét jelzi, hanem mintegy fellebbenteni egy-egy pillanatra a fátyolt a szenvedélyes igazságérzet s a művészi fegyelmezettség közt viaskodó lélekről. A novella, mintegy húsz lapon s négy részre, négy jelenetre, négy dialógusra osztva, egy híres regény genezisének s szerzője hányatott életének lényeges vonásait fogja egybe, mint kérleli a már idős, sokgyermekes nyomorgó, börtönviselt,