LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)
1975 / 2. szám - SZEMLE - RÓNAY LÁSZLÓ: Útkeresés- úttévesztés: Jókai- és Radnóti-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban
h egy ellenpontosan építette fel a kiállítás struktúráját. De ez az ellenpontos szerkezet ezúttal is éreztetni tudja a fúga nagyszerűségét, mélyről fakadó, sokszínű zengését. A szakirodalomban meglehetősen éles polémiákat is olvashatunk arról, mi az irodalmi kiállítások funkciója, s milyen eszközökkel érhetik el céljukat. Szekeres László azt az utat járja, amelyet például a weimari Goethe-múzeum kiállításain is megcsodálhatunk:minél gazdagabb,minél árnyaltabb,minél teljesebb portré igyekszik rajzolni az íróról, az emberről, s csak jelzések formájában utal arra, amit feltételezése szerint a nagyközönség úgyis ismer. Ezért tud nagyon sok vonatkozásban érdekeset, újat, néhol lebilincselőt adni. Ezért van e szűkre méretezett Jókaikiállításnak máris nagy visszhangja a közönség körében. Ezért hódítja meg magának a Múzeum ismét az ifjúságot. Ezért olvashatunk a szokott protokolláris bejegyzések helyett meleg és elismerő vallomásokat a kiállítás vendégkönyvében. S ezért érezzük úgy ,hogy e kis kiállítás, melyet alighanem kamara kiállításnak kell neveznünk, voltaképp az irodalmi ismeretterjesztés és az irodalmi kiállítás legjobb és legszerencsésebb útját tapossa. Nem mernénk ugyanezt elmondani a Múzeum Radnóti-kiállításáról, melyet az előző Radnóti-kiállítás rendezője, Baróti Dezső kivitelezett. Az ő számára Radnóti műve és alakja ma is élő valóság. Tolnai Gábor írja egyik tanulmányában, valahányszor Radnótit idézi, mindig óhatatlanul felidéződik benne a maga ifjúsága, a szegedi évek varázsa, s ez teszi hallatlanul szubjektívvá s igen nehézzé a munkáját. Ugyanez érvényes Baróti Dezsőre is, akinek írók, érzelmek, stílusok című kötetében lévő tizenegy Radnóti-tanulmánya alighanem az ilyen irányú kutatások alapvetése, márcsak azért is,mert Baróti kitűnően ért a vershez, s nem csak az életrajzot bontja ki újra és újra, hanem hitelesen rajzolja fel mögéje a versek magyarázó rendjét is. Bizonyára nem véletlen azonban, hogy évek óta hiába várja tőle a szakmai közvélemény a Radnóti-könyvet. Mert vannak esetek, amikor a tudás már önmaga gátjává válik, amikor a személyes ismeretség olyan tényeket is szigorú mérlegre tesz, amit egy távolabb álló irodalomtörténész talán jelentéktelennek vélne. Bizonyos, hogy nem véletlen Barótinak az a törekvése, hogy a Radnóti-kiállítást valamelyest elszemélytelenítse. Hiszen számára a személyes megidézés ma is jobban fájna a friss sebnél. (Épp ez az érzés tette oly megrendítővé és poétikussá Ortutay Gyula megnyitójának szavait. )• S az is bizonyos, hogy egy kronologikusan végigvezetett kiállítás során óhatatlanul szembetalálkozott volna azzal a nem kis problémával is, vajon a kiállítás rendezőjének legszemélyesebb érzelmei és önéletrajza mennyiben válhatnak dokumentummá. Hisz nyilvánvaló, hogy Radnóti életútját nem lehet híven megrajzolni a "Szegedi Fiataloké" nélkül (mint ahogy nem lehet - például - Sík Sándoré, vagy a későbbi költő-barátok közül Vas Istváné nélkül sem). Baróti Dezső tehát más utat választott. S hogy választása ne okozzon stílustörést a Múzeum többi kiállításaihoz viszonyítva, bizonyos mértékben alkalmazkodott a Radnóti-termek előtt lévő József Attila-kiállítás (melynek újszerűségére lapunk 1974. évi 3. számában hívtuk fel a figyelmet) megoldásaihoz. Ő is ugyanazt a látomásos, elsősorban a fotók által kifejezett mondanivalóra támaszkodó kivitele-