LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 36. évfolyam (2010)
2010 / 1. szám - TANULMÁNY - BALOGH MAGDOLNA: "Lobogónk Petőfi"?: Megjegyzések a magyar szocreál népiség-felfogásának eszmetörténeti kontextusához
A magyar szocreál népiség felfogása der Menschheit (1784-1791) című munkája, illetve Volkslieder című népdalgyűjteménye hatására indul meg Közép- és Kelet-Európában a nemzet ősiségének, régmúltjának kutatása, s az ennek eszközeként értett „népi" hagyomány felkutatása. Nem véletlen, hogy ez az időszak az Igor-ének, a Nibelung-ének felfedezésének ideje, és nagy hatása van az osszianizmusnak. A népiesség képviselői mintegy a nemzet korszerű önkifejezésének eszközét keresve fordultak ekkor a „népszellemet" a maga eredetinek vélt alakjában őrző népköltészethez (vagy amit annak hittek), amelyben „a nem egyetemesnek, a sajátlagosan egyéninek, az ódonnak és nemzetinek, a különleges módon naivnak megvalósítási lehetőségét" látták. Ugyanezért hajoltak oda magához a 'néphez' mint az őseredeti nemzeti tulajdonságok megtestesítőjéhez. Ez érvényes a szerb Vuk Karadzic (1787-1864) példáját követő Erdélyi János (1814-1868), a szlovák Ján Kollár (1793-1852) és Budovit Stúr (1815-1856), valamint a cseh Frantisek Ladislav Celakovsky (1799-1835) törekvéseire egyaránt. A népiesség vonzásában a magyar irodalomban jelentős életművek születtek, amelyek azután Horváth János 1927-ben írt munkája nyomán kanonizálódtak „nemzeti klasszicizmusként". Ez, mint ismeretes, Petőfivel éri el csúcspontját, és Arany költészetében teljesedik ki, s „a magyar népi poétikával való szolidaritásánál fogva" lesz nemzeti, „minden rendbeli tökéletességénél fogva" pedig klasszikus. A népiesség olyan jelenségcsoportot foglalt magában, amely a nemzeti jelleg meghatározásának elengedhetetlen része, s amely épp ezáltal tett szert különös jelentőségre. Maga Horváth János is ekként értelmezi a népiest, kijelentve, hogy sokkal többről van szó, mint puszta irodalomtörténeti kategóriáról: „Értünk rajta [...] mindenféle nemzeti specifikumot, mely messzi múltból, akár a nemzeti lét íratlan őskorából származva ha máshol nem, a nép alsóbb rétegeiben, ha itthon nem, hát az őshazában, ha láthatólag már nem is, a közemlékezetben megmaradt és él, [...] amit tehát illő megbecsülnünk és megismernünk, amit óvnunk, mentenünk kell, sőt újból köztulajdonunkká általánosítnunk, ha nemzeti karakterünkből kiforgattatni, nemzetül meghalni nem akarunk."* (kiemelés - S. M.) Azt, hogy a népiesség mennyire kitüntetett szerepet játszik a magyar irodalom történetében, jelzi az a tény is, hogy akad irodalomtörténész, aki egy egész korszakot jelöl vele a magyar irodalom történetében. Németh G. Béla az 1830 és 1860 közötti korszakot a népiesség korának nevezi, s ennek az iránynak a gondolatkörében értelmezi Petőfi, Arany, Eötvös, Madách, Jókai művészetét. Poétikailag ez az irányzat Németh G. szerint sajátos ötvözete romantikának és realizmusnak, de éppen magának a kétféle irányzatnak a szándékos vegyítése az elsődleges jellemzője, habár az egyes életműveken belül más és más az aránya az egyiknek és másiknak. Csakhogy - így Németh G. - legalább annyira jellemzi az irányzatot az OVÖ. SZIKLAY László: A „népiesség" néhány közép-és kelet-európai nemzet romantikájában. In uő: Szomszédainkról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974. 150-220. 7 HORVÁTH János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. (2. kiadás) 8 HORVÁTH János: i. m. 12.