LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 41. évfolyam (2015)

2015 / 1. szám

36 Makai Máté­ lyuk alkalmazásával végzi”,58 majd amellett érvel­­ Umberto Ecóra hivatkozva hogy a történelmi regény, amennyiben a „valóságosság élményére” pályázik, éppen azokat a szabályokat kell, hogy betartsa, mint a történeti narratívák, s amiatt élvez­hetők történelmi regényekként, hogy „a valóság bennük megkonstruált képe nem na­gyon üt el az emberi tapasztalat tartományától”.59 (Mindez persze bármely irodalmi műfajra igaz lehet.) Ez alapján felállítható esetleg egy párhuzam, mely szerint ugyan eltérő reprezentációs szándékokkal - mert míg a történelmi regény a múlt hétköz­­napiságát mutatja be, az elmúlt idők monumentális eseményeiben résztvevők köz­vetlen élethelyzeteit, a történeti szöveg pedig az események közötti lehetséges ös­­­szefüggéseket kínálja fel következtetések, tényekként tálalt okozati viszonyok formájában­­ mégis mindkét diskurzus valami többletet ad hozzá ahhoz, ami min­denképpen ismerhető - vagyis „a múlt eseményeinek fennmaradt nyomaihoz”. Ami mindenesetre megkülönbözteti a regényírót a történésztől, az a kettejük forrásfel­dolgozása és a munkaterületük állandósága közötti, lényegében mennyiségi kü­lönbség. „A források lehetőleg széles körének áttekintése és kritikai interpretálása”, „a feltárt adatok alávetése különböző verifikációs eljárásoknak”, a korábbi értelme­zések „elfogadása” vagy „forrás- és tényalapos cáfolata”, illetve „szubjektivitásának tudomásulvétele” az, ami - ismét csak hangsúlyozva a mennyiségi alapot - avatot­­tabbá teszi a történészt a regényírónál abban, hogy az elmúlt idők kapcsán referál­jon, s „a társadalom történeti tudatát foglalkoztató, jellemzően ideológiailag meg­határozott kérdésekhez is megalapozottan szólhasson hozzá”.60 Mindemellett az is elvitathatatlan, hogy a történetírás mint önálló metodikával bíró diszciplína ma már csak „a hatalmi struktúrák intézményi szintjén tűnik életképes konstrukciónak” - írja ismét Gyáni Gábor, vagyis annak ellenére, hogy az egyetemi szakok és kutató­­csoportok tagozódása még a legtöbb esetben éles határokat von az egyes humán tu­dományi szakok, szakterületek között, kétségtelen, tekintve mondjuk a történeti narratívák esztétikai-poétikai elemezhetőségét, hogy a diskurzusok összetartása „fogalmi gazdagodáshoz”, a „fogalomhasználat tudatosságának növekedéséhez” ve­zethet, melynek a nagy nemzeti elbeszélések üldözése valamelyest gátat szab.61 Miután Gumbrecht csatlakozik a posztmodern gondolkodás „nagy történelmi narratívákat elutasító” paradigmájához - elítélve a történelemből való tanulás le­hetőségét -, a következőképpen értelmezi a múlthoz való lehetséges viszonyun­kat. Az imaginációban, azaz a képzelődésben alapozódik meg annak vágya, hogy az ember olyan dolgokat tegyen meg, olyanokkal lépjen kapcsolatba, melyek kí­vül esnek az ő (élet)világán (utalva ezen a ponton a husserli életvilág - Lebenswelt - fogalmára). A képzelet szülte „örökkévalóság”, a „mindenütt-jelenvalóság”, a „min­dentudás”, a „mindenhatóság” - melyek „vágytárgyakká” (objects of desire) alakulnak 581. m„ 25. 591.m„ 27. 60 Romsics Ignác, A történetírás objektivitásának mítoszáról 26-27. 61 Gyáni Gábor, A történetírás újragondolása, in uő, Az elveszíthető múlt, A tapasztalat mint emléke­zet és történelem, Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010, 26-27.

Next