LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 41. évfolyam (2015)
2015 / 1. szám
36 Makai Máté lyuk alkalmazásával végzi”,58 majd amellett érvel Umberto Ecóra hivatkozva hogy a történelmi regény, amennyiben a „valóságosság élményére” pályázik, éppen azokat a szabályokat kell, hogy betartsa, mint a történeti narratívák, s amiatt élvezhetők történelmi regényekként, hogy „a valóság bennük megkonstruált képe nem nagyon üt el az emberi tapasztalat tartományától”.59 (Mindez persze bármely irodalmi műfajra igaz lehet.) Ez alapján felállítható esetleg egy párhuzam, mely szerint ugyan eltérő reprezentációs szándékokkal - mert míg a történelmi regény a múlt hétköznapiságát mutatja be, az elmúlt idők monumentális eseményeiben résztvevők közvetlen élethelyzeteit, a történeti szöveg pedig az események közötti lehetséges összefüggéseket kínálja fel következtetések, tényekként tálalt okozati viszonyok formájában mégis mindkét diskurzus valami többletet ad hozzá ahhoz, ami mindenképpen ismerhető - vagyis „a múlt eseményeinek fennmaradt nyomaihoz”. Ami mindenesetre megkülönbözteti a regényírót a történésztől, az a kettejük forrásfeldolgozása és a munkaterületük állandósága közötti, lényegében mennyiségi különbség. „A források lehetőleg széles körének áttekintése és kritikai interpretálása”, „a feltárt adatok alávetése különböző verifikációs eljárásoknak”, a korábbi értelmezések „elfogadása” vagy „forrás- és tényalapos cáfolata”, illetve „szubjektivitásának tudomásulvétele” az, ami - ismét csak hangsúlyozva a mennyiségi alapot - avatottabbá teszi a történészt a regényírónál abban, hogy az elmúlt idők kapcsán referáljon, s „a társadalom történeti tudatát foglalkoztató, jellemzően ideológiailag meghatározott kérdésekhez is megalapozottan szólhasson hozzá”.60 Mindemellett az is elvitathatatlan, hogy a történetírás mint önálló metodikával bíró diszciplína ma már csak „a hatalmi struktúrák intézményi szintjén tűnik életképes konstrukciónak” - írja ismét Gyáni Gábor, vagyis annak ellenére, hogy az egyetemi szakok és kutatócsoportok tagozódása még a legtöbb esetben éles határokat von az egyes humán tudományi szakok, szakterületek között, kétségtelen, tekintve mondjuk a történeti narratívák esztétikai-poétikai elemezhetőségét, hogy a diskurzusok összetartása „fogalmi gazdagodáshoz”, a „fogalomhasználat tudatosságának növekedéséhez” vezethet, melynek a nagy nemzeti elbeszélések üldözése valamelyest gátat szab.61 Miután Gumbrecht csatlakozik a posztmodern gondolkodás „nagy történelmi narratívákat elutasító” paradigmájához - elítélve a történelemből való tanulás lehetőségét -, a következőképpen értelmezi a múlthoz való lehetséges viszonyunkat. Az imaginációban, azaz a képzelődésben alapozódik meg annak vágya, hogy az ember olyan dolgokat tegyen meg, olyanokkal lépjen kapcsolatba, melyek kívül esnek az ő (élet)világán (utalva ezen a ponton a husserli életvilág - Lebenswelt - fogalmára). A képzelet szülte „örökkévalóság”, a „mindenütt-jelenvalóság”, a „mindentudás”, a „mindenhatóság” - melyek „vágytárgyakká” (objects of desire) alakulnak 581. m„ 25. 591.m„ 27. 60 Romsics Ignác, A történetírás objektivitásának mítoszáról 26-27. 61 Gyáni Gábor, A történetírás újragondolása, in uő, Az elveszíthető múlt, A tapasztalat mint emlékezet és történelem, Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010, 26-27.