LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, 2019 (45. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 4. szám
utánközlés - címvariáns - plágium 393 vagy Tigris Tigris, Burning Bright (vagy más) címen és kisebb változtatások után újból publikálni azt egy irodalmi lapban. Ahogyan szinte az is kizárt, hogy a Tiger Tiger (autentikus szövegével együtt) egyszer mondjuk Grecsó Krisztián neve alatt jelenjen meg. Az utánközlések korlátozottan, az adott jogi kontextusok keretei között ma is megengedettek. Ehhez hasonlóan a szerzői szabadság is feljogosítja az írókat, hogy egyes szövegeik között intratextuális kapcsolatokat hozzanak létre, illetve ilyenek további szankciók nélkül létrejöhessenek. Ennyiben tehát bizonyos elemek átöröklődtek a századfordulós sajtóközegből, míg a fentebbi szituációk némelyike a nyomtatott és online tartalomszolgáltatók fejlett és alapos ellenőrzőrendszeréből, illetve a szabályozott jogi környezetből fakadóan nevezhető kevéssé esélyesnek vagy kizártnak. Ezzel szemben a századfordulós sajtó hemzsegett a követhetetlen (és sok esetben illegális) utánközlésektől, valamint egyes szövegek más és más címen megjelenő, de tulajdonképpen változatlan tartalmú variánsaitól, de gyakoribbak voltak a plágiumok és önplágiumok is, miközben a mai állapotok között egyértelműnek tűnő taxonómia elemeinek szétválasztásával is gondok adódhatnak. Ennek három fő oka volt: a napisajtó - tömegkommunikációs értelemben vett - monopolhelyzete, a telítettségből (országosan több ezer napi- és hetilap megjelenéséből) fakadó publikálási kényszer, illetve a szabályozatlan jogi kontextus. A tárcarovat a 19. század második felében vált a magyar napilapok állandó részévé. Bár több (és egyre több) gazdag szépirodalmi tartalommal kecsegtető folyóirat és kifejezetten irodalmi profilú orgánum jelent meg hétről hétre az országban a századfordulón, ezek példányszám tekintetében nem versenyezhettek a megannyi fővárosi és vidéki napilappal, amelyek szerkesztőinek és szerzőinek is az állt érdekében, hogy minden nap friss tárcaszöveggel elégítsék ki az ezek olvasására „kondicionált” fogyasztók érdeklődését. Mivel a fő célt (legalábbis a napi szépirodalmi tartalom szempontjából) a tárcarovat kitöltésének kényszere jelentette, sok szerző élt az újraközlések legális, illetve az önplágiumok nem illegális, legfeljebb nem éppen etikus, de a kontextusban legitim lehetőségével. A nem-eredeti szövegek „kiszűréséért” felelős szerkesztőknek pedig nem állt érdekükben, hogy megakadályozzák ezeket a folyamatokat.5 4 Miközben az internetes „cybertérben” a szövegközlések legalább annyira követhetetlenek, mint a magyar századforduló időszaki sajtójában, igaz, itt a kisajátítások és plágiumok elsősorban az anonim vagy álneves bloggerek köreiben jellemzők. Mivel ez utóbbiakra (akárcsak az online nyilvánosságra) nehezen találhatnánk száz évvel ezelőtti analógiát, a századfordulós sajtóközeg és a netes kontextus kapcsolataival ebben a tanulmányban nem foglalkozom bővebben. 5 Magyarországon az ezredfordulón élénkültek fel a sajtóban megjelenő irodalommal kapcsolatos vizsgálódások. Fontos állomásként említhetők például: Szajbély Mihály, Jókai Mór (Pozsony: Kalligram Kiadó, 2010), Török Zsuzsa, Petelei István és az irodalom sajtóközege. Média- és társadalomtörténeti elemzés (Budapest: Ráció Kiadó, 2011), Hansági Ágnes, Tárcaregény - nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei (Budapest: Ráció Kiadó,