Labdarúgás, 1988. január-december (34. évfolyam, 1-12. szám)
1988. október / 10. szám
TABÁR ENDRE: MEM9 Thaly Zoltán — kedves barátom és utódom a Labdarúgás szerkesztői székében arra kért 80. születésnapomon vessem papírra életem nyolc évtizedének egy-egy, a futballal összefüggő epizódját. Megpróbálom. s FWBBJLB 1908—1918: Úszás kis hibával Kecskeméten születtem 1908-ban. Immár 80 éves „történetemből" ez az egyetlen epizód, amire nem emlékszem. De bizonyos, hogy akkor augusztus 11-én ilyesmi történhetett: papírom van róla ... A sporttal való ismerkedésem 3 évvel későbbre tehető, amikor már a hegyes-völgyes Arad megye keleti részébe, Borossebesre költöztünk. A felejthetetlen szépségű, kies völgy ölén, fűzfák lombsátra alatt csordogáló patak közelében laktunk. Ebben lubickolt vígan a falu gyerekserege, köztük Lajos bátyám is. Sokadik fejesugrása engem, parton bámészkodót is hasonlóra ösztönzött. Bevetettem magam a vízbe. Szerencsére bokáig érő hálóinget viseltem — ez volt az én nyári szerelésem —, s mikor ennek csücske felmerült, abba kapaszkodva ráncigált fel bátyám a fenékről. Kuliner bácsi, a part menti nyomdász is ott termett. Szedőterme asztalán nyomkodta ki belőlem a vizet, kissé fejtetőre is állított. Amikor már el is mosolyogtam magam, tenyerével jókorát vert a fenekemre, s fenyegető szavak kíséretében : „Aztán meg ne lássalak többé a parton...” Azóta se ittam annyi vizet. Kissé meg is utáltam ezt a folyadékot. Talán azért, mert féltem Kuhner bácsi fenyegetésétől, amit csak fokozott, hogy amikor lélekszakadva megérkezett édesapám, neki is első dolga volt — látva mosolygó képemet —, hogy nagyot csapjon még sajgó hátsó fertályomra. Azt követőleg csak a nyomdáig merészkedtem, mert a vízisporttal egy egész életre szakítottam. A nyomdát és a nyomdafesték illatát viszont megszerettem. Azóta, ha a nyomdafesték szagát hallom említeni, mindig méregbe jövök. Mert annak nem szaga, hanem illata van. Illata, amivel nem vetekedhet sem Dior, sem Lanvin, sem Chanel. . . Hiába kerültünk később Szolnokra, a Tisza partján sem tanultam meg úszni. Talán azért, mert első sportmezemet, a hálóinget már kinőttem, vagy mert nem lehetett mindig mellettem sem Lajos bátyám, sem Kuliner bácsi, a borossebesi nyomdász. Az örök szerelemig Az elemi iskolát már Világoson végeztem. (Persze, ez a falu nem ezért, hanem Görgey 1849-i fegyverletétele miatt vonult be a történelembe.) Mikor már felszáradtak könnyeim édesapám hadbavonulása miatt — Ferenc Jóska bakája lett a 12. honvéd gyalogezredben 1914-ben — 8 évesként beleszerettem osztálytársamba, a galsai szatócs kislányába. Érzéseimet nyilván azzal viszonozta, hort a szünetben naponta kaptam tőle egy szem savanyú cukrot. Ez a szerelem azonban csak addig tartott, amíg megérkezett Ruzsonyi Adél, az új tanítónéni. Halálos szerelmem tárgya ő lett, ő ugyan nem lepett meg naponta cukorkával, olykor azonban megkínált egyegy darabka máléval — ez a kukorica lisztből sütött harapnivaló volt a háborús évek tortája. Nem tudtam, viszont szeretetből adta-e, vagy mert észrevette, hogy éhes vagyok. Ami 1916- ban gyakran fordult elő abban a családban, ahol a hadisegélyből tengődő édesanyának 5 gyerekszájat kellett volna betömnie, ha lett volna miből. Adél néni egy napon így szólt: — Gyerekek, holnap tollbamondás lesz. Aki a legkevesebb hibát ejti, velem jöhet a szombat délutáni futballmérkőzésre. — Jaj, de jó lenne megnézni — pillantottunk egymásra padtársammal és legjobb barátommal, a román Mucz Jancsival. (Mostanában sokat gondolok rá.) Nyakig tintás volt az osztály a tollszár forgatásától, mikor Adél néni összeszedte a pacáktól is tarkított irkákat, amiket Riegler József Ede papírgyára hozott forgalomba. S aztán izgatottan vártuk a döntést. Amely végül is így hangzott: — Mucz Jancsi és Tabák Bandi, ti velem jöttök szombat délután, mert nem hibáztatok. Nem hiszem, hogy a háború zivatarában akadt nálam boldogabb európai. A MARTA, az aradi autógyár csapata volt a világosiak, a WFC ellenfele. Helyet kapott a csapatban Molnár Laci, aki az olasz frontról érkezett szabadságra. Különben övé volt a labda, fakereskedő édesapja tartotta el a csapatot (manapság sponzornak nevezik az ilyen sportbarátot). És ott volt a Feszler Feri a galsai malmos fia, akinek 46-os lába miatt nem jutott cipő, így hát tüzérhadnagyi csizmájában kellett játszania. A két fiúra azért emlékszem azóta is, mert ez előbbitől láttam életemben az első gólt, az utóbbitól a legnagyobb gyönyörűséget: olyan magasra szállt lábáról a labda, hogy szinte a felhőt súrolta. Ilyenkor percekig tapsoltunk. A harmadiknál Mucz Jancsi már szakértőként szólalt meg. Mikor az égből zuhanó labda ismét egy aradi játékos fejét érte, ezt mondta: „Látod milyen hülye ez az aradi? Ahelyett, hogy ellépne előle, nehogy a fejét megüsse, még fel is ugrik, hogy a kobakjára essen a labda.” Aztán arra is felfigyeltem, amikor Eioh bácsi, a sarki sváb trafikos boszszúsan kiáltott fel: „Ez a Feszler megint gyertyát rúgott...” Ettől kezdve folyton felfelé tekintgettem. Jancsi barátom meg is kérdezte: „Mondd Bandi mit keresel folyton a magasban?” — Hát a Feszter gyertyáit, amit az előbb felrúgott... S hogy a gyertyák nem érkeztek lefelé, nem meresztgettem a szememet, ám észrevettem, hogy szerelmem, Adél néni az iskola legfiatalabb tanító urával karonfogva távozik. Féltékeny szomorúsággal néztem utánuk, amíg csak el nem tűntek a Bohus bárók kastélya irányába. (Itt írták alá 1949-ben a fegyverletételről szóló okmányt.) Nagyon szomorú lehettem, s gondolataimból Mucz Jancsi rázott fel: — Most már ne tekintgess se felfelé, se jobbra, se balra. Nézzük inkább a játékot. Megfogadtam a tanácsát, így ért véget a második szerelem. Ettől fogva le nem vettem tekintetemet a játéktérről. Mikor a bíró hármat fújt a sípjába, ismét boldog voltam. Lehettem is, elvégre az első meccset láttam életemben. Elmenőben már eszembe sem jutott, hogy túlestem két szerelmen és beleestem egy harmadikba, amelyből — ha sokszor meg is csalt — máig sem ábrándultam ki. S ma már a nyolcadik X után tudom, hogy ez az a bizonyos, amit úgy tartanak nyilván, mint az örök szerelmet ... Édesapám 1917 novemberében jött először szabadságra a frontról. Alig, hogy kibontakoztunk a könnyes, forró, boldog ölelésből, rögtön megkérdeztem tőle, látott-e már futballmeccset? „Azt sem tudom, mi fán terem az fiam!” válaszolta. De megígérte, hogy vasárnap kijön a pályára. Nem lett belőle semmi. Leesett az első hó, a játék elmaradt. Aztán lejárt a szabadság. S hogy elindult vele a vonat, végtelen szomorú lettem: nem tudtam, látom-e még valaha, s nagyon sajnáltam, hogy a mérkőzés elmaradása miatt nem láthatta Feszler Feri gyertyáit...