Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-24 / 12. szám
AZ ESÉLYES MINDIG VEK VISYOK! Tomi mindig kérdezősködött édesanyjától, aki nagyszerű úszó volt. — És mondd tényleg olyan erős a Jonny Weismüller, a Tarzan? — Fiam, valóban nagyon erős. Az alakjáról látni, de mi még meg is kérdeztük: a filmekben valóban ő húzza ki tövestől a fákat vagy valaki helyettesíti? Tudod mit csinált? Ahogy ültünk a kerthelyiségben, oldalt fordult annyira, hogy elérte kezével a legközelebbi kis fát, jól megmarkolta a törzsét és kirántotta a földből. Tamás csodálkozva hallgatta a történetet, s még ma is érzi magában a többi sporttal kapcsolatos emlékekkel együtt. Életét gyerekkorától kezdve a sport töltötte ki, középiskolás korában úszott, bokszolt, aztán... Aztán elérkezett az a tragikus nap ... Marjai Tamás tizenhat éves gimnazista moziba ment a Köztársaság térre, a mostani Erkel-színházba. Izgalmas, külföldi filmet játszottak, s előadás után a nagyszerű élmény hatása alatt sietett a villamosmegálló felé. Begördült a sárga szerelvény, a zsúfolt járdaszigeten emberek tolongtak. Nosza van itt könnyebb megoldás is, s Tamás máris fönn termett a kocsin , az ellenkező oldalon. Az ajtóból beljebb nem juthatott, talán nem is akart. A friss levegő csípte a kezét, ezért a kabátjába dugta, s lábával és hátával támasztotta ki magát. Úgy érezte, biztosan áll így, de a következő pillanatban felsírtak a kerekek, kanyarba ért a kocsi. A zsúfolt peronon megingott a tömeg a láb megrogygyant. . A kizuhanó test pontosan a másik sínpárra esett. A szembejövő Villamos idejében már nem állhatott meg A kórházban tért magához. Amikor tekintete végigsiklott az ágyon, akkor döbbent rá: borzalmas dolog történt. Lábai helyén laposan simult a matrachoz a takaró. Mozdulatlanul feküdni az ágyon. Gondolkodni, hogyan, miként lesz Egyhangú,letekerlő stapok. Az egyik tavaszi délutánon azonban a MÁV kórház emeleti szobájába különös hang topódzott. Először mint a légyzümmögés kúszott Tamás füleibe, majd egyre erősebben berregett, dörgött, morálon. Motorkerékpárok száguldottak a városligeti versenypályán, nemzetközi vetélkedőre készülődtek. A kórterem ablakából el lehetett látni aHősök tere egyik csücskéhez, ahol élesen kanyarodtak tovább a motorok. S mire elérkezett a vasárnap, lendült a versenybíró kezében a startzászló, megtelt a kórházi ablak, s párkányára támaszkodva ott kukucskált Tamás is. Ettől kezdve könnyebbek lettek a kórházi napok, tervek születtek, elképzelések szövődtek a hófehér agyon öt hónap múltán elhagyta a kórházat, s akkor már biztos volt benne, a sporttól ezentúl sem válik meg. Az első lépések a múlabakkal nem kis erőfeszítést kívántak, de a kis háromkerekű motor sok nehézségen átsegítené. Az évekegyhangúságát egy négy évvel ezelőt érkezett levél szakította meg. Olaszországból küldte a gyerekkori jóbarát, Czája Ottó, az egykori híres birkózó fia, aki mint artista járja a világot. Meghívta a játszótársát, látogasson ki hozzá, vendégül lárja. Elutazott, együtt kóboroltak, járták városról városra, csodálták a szép tájakat, így érkeztek el egy Velencéhez közeli kis városkába, iesolóba, s itt találkozott egy érdekes dologgal. Jókora betonkörben apró kis autók, gokartok száguldoztak, kormányukhoz bárki beülhetett. A bejáratnál nagy tábla függött: „Egy menet 400 Óra!’Tamás hol a táblára, hol a kis kocsikra vetett egy pillantást, aztán oldalba lökte Ottót: — Te, hadd menjek néhány kori!, Ottó csak nézett: — De Tomikám, hogyan? ... A két mankón egy fellépést odébb hintázott, s már szedte is ki zsebéből a hosszú madzagot. — Így! Ezzel! Rákötöm a gázkarra és kézzel adagolom! Nem volt akadálya, gyorsan „átalakítottak" egy kocsit, bukósisakot kapott és már indulhatott is. Csodálatos, nagyszerű érzés volt, amit nem felejtett el hazaérkezése után sem. Egyszer csak itthon is elérkezett a nap. A dátumra ma is pontosan emlékszik: 1961. december 31. Szilveszter napján került sor Magyarországon először gokart bemutatóra. Ott volt a nézők között az első sorban, ma is őrzi a fényképet, amelyen látni. Ettől kezdve nem nyugodott. — Kérem szépen, nem lehetne nekem is gokartozni? Ezzel a kérdéssel állított be az autóklubba, ahol rövid csend után kapott választ: — Lehet! És ajánlották, menjen el az egyik klubhoz. Ott vonakodva fogadták, titkon nézték a két mankót, a merev műlábakat és azt mondták, később érdeklődjön. Amikor eljött — később tudta meg —■ sajnálkozva néztek öszsze. — Minek jönne szegény? Úgyis csak leégne! Valahogy meg kell mondani neki. Értett a tekintetekből, de nem haragudott. Elszánt volt és határozott. Ha lesalóban, miért ne lehetne itthon is. Nem sajnált pénzt, fáradtságot, felkeresett egy műszerész kisiparost és megrendelte a kocsit, a gokartot. Tízezer forintért. Magában pedig egyre többször hajtogatta: „versenyezni, győzni akarok!” Egy év múlva, a KPVDSZ ünnepi versenyén élete első startjára készülődött. Néhányan bizalmatlanul méregették, a legtöbben észre sem vették. Egy régi ismerős, a motor és autósport lelkes híve, Gaál Ferenc kezében lendült meg a startzászló, s amint kialakult a mezőny mindenki meglepetten látta, hogy az élen a 7-es számú kocsi repeszt. A meglepetés még jobban fokozódott amikor a célba is elsőnek érkezett. Gaál Ferenc szaladt hozzá először, meghatottan gratulált és megcsókolta. Ő egy cseppet sem volt meghatott. — Biztos voltam benne, hogy nyerni fogok! Nem nagyképűség, hanem egy igaz sportember évekig tartó küzdelemben megacélozódott biztonságérzete diktálta a szavakat. A helyzet azóta sem változott, számos versenyen elsőként ért célba. — Mindig úgy indulok, hogy én vagyok az esélyes, s feltétlenül győznöm kell. Komolyan gondolja, mégis mosolyog. Vidám, jókedélyű, s ha a sportról, a go-kartról van szó kifogyhatatlan élményekben, tervekben. Nem csupán magával törődik. Sportkörében, a Szigethalmi Vasasban a go-kartosok lelke. Leveleket kap az ország különböző részeiből, segítséget kérnek tőle,, küldjön rajzokat, tanácsokat. Mindenkinek válaszol, segítséget még senkitől sem tagadott meg. Pedig sokszor visszahallja, amint így biztatják ellenfeleit: — Mi az? Ezt nem bírják megverni? Nem haragszik, sőt örül neki! Csináljanak jobb gokartot, versenyezzenek nálánál jobban, győzzék le. Állja a versenyt! PÉTER RÓBERT NAGY Z. IMRE felvételei