Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-15 / 37. szám
igram — mondta udvariasan Monsieur Weber, a politikai menekültek ügyét intéző brüsszeli rendőrkomisszár —, az ön tartózkodási engedélyét visszavontuk, és örök időre kitiltottuk Belgium területéről, mert tapintatlan cselekedetével nagy kárt okozott Belgium idegenforgalmának és jó hírnevének, önnek érvényes cseh útlevele van, tehát semmi akadálya annak, hogy nyolc napon belül elhagyhassa országunk területét. — És ezzel a kezembe nyomta a Feuille de route-ot, a kiutasítási végzést. Hogy mi volt az én, Belgium jó hírnevét rontó bűnöm, azt röviden elmondom: A harmincas évek derekáig, Horthyék elől menekülve — akkor már 15 éve illegális néven és papírokkal —, megjártam a nyugat-európai országok börtöneit, tetézve azzal, hogy mindenhonnan ki is utasítottak. Belgium maradt az utolsó bástyám. Az akkori munkaügyi törvények szerint külföldi — lett légyen az emigráns vagy vándormunkás — csak abban az esetben kaphatott munkát, ha az illető szakmájában nem volt belga munkanélküli. Ez alól csak két szakma volt kivétel: a bányászat és a pincérség. Én először a Charles Moy-i bányában kaptam — mint csillés vontatómunkát, mert a bánya öreg, kivénhedt vontatólova 18 évi szolgálat után megdöglött. Helyette két emigránst alkalmaztak. A kereset jó volt, de nem bírtam a szokatlan és igen nehéz fizikai munkát. Az alatt a két hónap alatt, amíg a bányában dolgoztam, csaknem húsz kilót fogytam, így hát otthagytam a Lujza ló után örökölt állásomat, és megpróbáltam a pincérséget. A brüsszeli Avenue Eduard VHS-on levő, jónevű Wiener bécsi étteremben kaptam állást. Egy nap magához intett a főnök, aki szintén bécsi volt, s felhívta a figyelmemet két vendégre, akik az én placcomon foglaltak helyet. Izgatottan közölte velem, hogy nagyon figyelmesen szolgáljam ki őket, mert a vendégek egyike a mi jövendő császárunk, Habsburg Ottó trónörökös. Ottó trónörökösünk Brüsszelben járt egyetemre, és szeretett az ő jövendő népe közé vegyülni. Szívesen látott vendég volt az éjjeli lokálokban és gavallér volt, főleg a táncos- és bárnőkkel. Egyik kedvence a pesti éjszakában is ismert, magyar H. Manci volt. (ezért az éjjeli világban a „Császárnő” becenevet kapta). A főnök kihívott a konyhába, és egy vadonatúj kötényt és hangerlit — kézikendőt — adott nekem. Kikötötte, hogy a vendéget Eure Hochheftnek, fenséges úrnak szólítsam. Tisztelettudóan odamentem az asztalukhoz, és hamisítatlan weaner (bécsi) dialektusban megkérdeztem, hogy mivel lehetek szolgálatukra. A bécsi zsargonban tett érdeklődésem — észrevettem — tetszett , jövendő császárunknak”, és ugyanolyan dialektusban megkérdezte, hogy — ha mi a gyülkes kraut? — van töltöttkáposztájuk? Feleletemre, hogy van, még hozzátette, hogy jó magyarosan csinálják, nem baj, ha egy kicsit fűszeres is lesz. Ugyanis a vendéglő étlapján állandóan ott volt a borjúpörkölt és a töltöttkáposzta. Mire kiértem a konyhába, már mindenki tudta, hogy vendégünk a jövendő osztrák császár. A szakácsnak az az ötlete támadt, hogy ne porcelán tálban, hanem bográcsban szervírozzunk, mert úgy a vendég saját magának meríthet. A szakács csordultig rakta a bográcsot. Egy kicsit gusztustalannak találtam, ő azonban azt mondta: nem baj, ha tele van, hadd lakjon jól! Én gyanútlanul megfogtam a bogrács fülét, nyomban éreztem, hogy egy kicsit forró, de vittem. Néhány lépésre császárunk asztalától, már annyira égette a kezem, hogy nem bírtam tovább tartani és az asztalra ejtettem a bográcsot. A bogrács felborult, és a gyülkes kraut a fenséges úr ölébe ömlött. A forró ételtől kínjában felugrott, és a kezében levő szalvétával törölgette a káposzta levét. Az igazat megvallva, én talán jobban megijedtem, mint a jövendőbeli császár, aki csak annyit mondott franciául: Quelle domage... Quelle domage... — miben kár, milyen kár... Hogy a kiöntött káposztára, vagy összeégett combjára értette-e, azt nem tudom. A szárnysegédje, aki pedig szárazon úszta meg a dolgot, már nem volt ilyen udvarias, mert rám ordított, hogy „imbecile! azonnal távozzam az asztaltól”. Ami magyarul azt jelenti: te hülye, tehetségtelen fráter. A főnököm, aki árgus szemmel kísérte a fenséges vendég kiszolgálását, úgy megijedt, hogy kifutott az utcára. Én pedig kötényestül, hangerlistül követtem a főnökömet, azzal a különbséggel, hogy nem álltam meg az utcai bejáratnál, hanem mint akit kergetnek, elrohantam. E súlyos kudarc után elhelyezkedtem egy kevésbé előkelő vendéglőbe, a Rue du Dammon levő Restaurant Budapestbe, ahová főleg a Brüsszelben működő különböző nemzetiségű artisták és hölgyek jártak. Ezért aztán elég gyakori volt ott a razzia. Egy ilyen ellenőrzés alkalmával egy detektív átböngészte a különben rendben levő papírjaimat, és megkérdezte, hogy azonos vagyok-e azzal a pincérrel, aki leöntötte a jövendő császárt. Igenlő feleletemre elnevette magát, de felírta az adataimat, majd bon voyage-t, jó utazást kívánt. A töltöttkáposzta esete ugyanis nem maradt titokban. Sőt, az egyik vicclapban karikatúra is megjelent a grülkes krautról. Pár napra a razzia után kaptam egy idézést az Idegeneket Ellenőrző Hivataltól, hogy jelenjek meg Monsieur Weber komisszárnál, aki a már említett kiutazási végzést átadta nekem. Ezzel az aktussal aztán bezárult annak a lehetősége, hogy egy nyugati országba beutazási engedélyt kapjak. A nyolcnapi haladék alatt nem sikerült tengerentúli országba vízumot szereznem. De mégis szerencsém volt, mert sikerült egy francia gyarmatra, Guadelupe szigetére szóló beutazási engedélyhez jutnom. És áthajóztam az óceánon. KLEMENS BÉLA * „Szeszélyes, mint a szerető, hűséges, mint a jó asszony” Az ember néha elvágyódik onnan, ahol született — a szárazföldről. Hívja, szólítja a tenger, s magához bilincseli, mint a szépséges asszony, s aki beleszeret, a földre már csak utoljára tér vissza. * „Pedig kemény élet a tengerészeké. Igaz, szép is, de ha leszáll a köd a Jeges-tengeren, a hullámokba belekapaszkodik és magához rántja a zord északi szél, akkor megvadul a hajó. Ilyenkor aztán belefájdulásig meresztheti az ember a szemét, és pattanásig feszülnek az idegei. Nem gyerekjáték, az biztos. Mégis, mostanában egyre több fiatal vágyik a tengerre, mégha csak halásznak is. Azt hiszem, eleinte a romantika vonzza őket: a végtelen víz, a kikotok izgalmas világa, no meg a jó fizetés. De aztán a vérükké válik a hajózás, és betegek lesznek, ha egy-egy rakodásnál hoszabb ideig talpalnak a szárazföldön. Jól tudom én is ezt, hiszen fiatalon, tizenhét éves koromban lettem tengerész.” Így beszél Nil Ivanovics Popov másodosztályú kapitány, a DOSZAAF leningrádi tengerész-előképző iskolájának parancsnoka, aki két éve lett ismét szárazföldi ember. Az Északi-Jeges-tenger után — a nyugalmas szárazföld. Jéghegyek, viharok, dülöngélő fedélzet nélkül... — A hosszú, vízen töltött évek után nem szokatlan? — Tudja, mi, idősebbek már úgy vagyunk, hogy ott érezzük jól magunkat, ahol tudjuk: szükség van ránk. Nem mondom: eleinte hiányzott a tenger. Olyan volt, mintha valamit elvettek volna az életemből, mint amikor a kisgyermeknek kell megválni a legkedvesebb játékától. Sokat sétáltam a Néva-parton, hallgattam a hullámok csobogását, és az arcomon éreztem a csípős szelet. Ami a tengerről jön ... — Hajóparancsnok, iskolaparancsnok. Melyiket szereti jobban? — Hát, nem tudom. Érdekes, nehéz ez is, a másik is. De egy igaz: a munkához szeretet kell. Szeretni kell és szívesen csinálni, s akkor mindegy, hol dolgozik az ember. Értelmét látja. És ez a lényeg. Néhány mondat. És benne van egy élet „ars poeticája”. — Az iskola ... — Egy éve alakult ebben a régi, sok vihart megért házban. 1917-ig a cári tisztek pihenő-szórakozóhelye volt, majd itt kapott helyet a DOSZAAF tengeri klubja, őket váltottuk mi. És a kapitány beszél az itteni életről, a munkáról, a tanulásról. Hosszan, részletesen, s látszik rajta: sikerült az „átállás", érti az új mesterséget. Öt hónap alatt képezik ki a jövő tengerészeit a hajózás minden csínjára-bínjára; megtanulják a könnyűbuvárkodást, és intenzíven foglalkoznak a sporttal is. Vlagyimir Alekszejevics Kobzev mérnök, az iskola egyik tanára (négyen vannak, de öt függetlenített konstruktőr segíti még az oktatást) kísért végig bennünket a tantermeken, s aprólékosan magyarázta, melyik berendezés mi célt szolgál. Röpködtek a tengerész-szakkifejezések, és bizony néha tolmácsunknak is (magyar egyetemista, azóta már tanár, Ferenczi György volt) ismételtetnie kellett egy-egy szót. Nem születtünk a Balti-tenger partján, még csak a Balatonnál sem. Mondtuk is a tengerész-tanároknak, és közülük ketten azzal vigasztaltak: „Ne bánják. A magyar tenger is nagyon szép.” Mert ismerték a Balatont. Először a háborúból, a dunai flottánál szolgáltak, aknaszedő meg felderítő hajón. Másodszor már a békében csodálhatták a mi nagy vizünket, itt nyaraltak. Sokrétű, nehéz munkát végeznek az iskolában, amihez türelem és sok-sok odaadás kell. — Tudja, könnyen dolgozni nem is lehet — vall a munkáról a kapitány —, hiszen a felületesség vagy a legkisebb nemtörődömség is beláthatatlan következményekkel járhat. Így volt a tengeren, így van ez most, itt az iskolán is. A tengerész-előképző iskola nagy segítség a flottának: sokrétűen felkészített, értő embereket ad. — Eredményeinket az élet igazolta — mondták a tanárok. Úgy gondolom, ez a legnagyobb dicséret munkájukra. — Mindenre fel kell készítenünk a jövő tengerészeit, hiszen különös esetek is adódhatnak. Még régebben velem történt meg: a Balti-tengeren hajóztunk, és hajótörést szenvedtünk. Jó néhány órába beletelt, amíg partot értünk... És tudja, ki úszott mellettem? Jóbarátom, a későbbi nagy úszóbajnok, Barszkij Vlagyimirovics, így formálja az embereket a tenger. Mert milyen is a tenger? Nil Ivanovicstól hallottuk. — Szeszélyes, mint a szerető, hűséges, mint a jó asszony. KARÁCSONY GYÖRGY Ismerkedés a búvárruhával Jeges-tenger után — a szárazföld ... Nil Ivanovics Popov kapitány Az elméleti vizsgán Az iskola egyik előadóterme