Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-12 / 37. szám

Dr. Felkai Dénes: VIETNAMI ÉLMÉNYEK 2. Hanoi városában, mint Vietnamban általában, sok­szor láttuk a régi szokások és az új élet megnyilvá­nulásainak keveredését. A közlekedésben a fő esz­köz a kerékpár. Még láthattam riksákat, de már volt villamos, autó és autóbusz. Az utcákban egymást érik az üzletek, többségük a tulajdonosok lakásául is szolgál. Jellemző sajátos­ság, hogy egy utcában csak egyféle üzletek voltak, így volt bőrösök, ruhások, ékszerészek stb. utcája. Különösen érdekes volt számunkra a gyógyszerészek utcája. Vietnamban lehetett ugyan kapni korszerű gyógyszereket is, de jelentős szerepet töltöttek be a hagyományos keleti gyógyszerek. Az utcát már mesz­­sziről fel lehetett ismerni a gyógynövények kellemes és jellegzetes illatáról. A gyógynövényeken kívül sok furcsa dolgot is árultak: alkoholban mérges kígyót, tigriscsontokat, speciális tengeri rákok csontvázát, sőt vietnami enyvszerűséget is. Ez állítólag úgy készült, hogy megfőztek egy majmot szőröstül-bőröstül, és eb­ből egy kanállal tettek az ételbe, mint általános erő­sítőt. Mindezek megértéséhez tudni kell, hogy a VDK 13 millió lakosára 1954-ben — a genfi szerződés alá­írása idején —, a franciák kivonulásakor, alig 130 európai módra képzett orvos maradt. Ekkor tért haza sok képzett vietnami orvos, főleg Franciaországból, és láttak neki az európai szintű orvosképzés megindítá­sához. Ezért voltak kénytelenek megengedni a „népi orvosok" működését. Felállítottak egy intézetet, amely­nek feladata a „keleti medicinával” való foglalkozás volt. A sok évezredes népi tapasztalatból megpró­bálták kiszűrni mindazt, ami hasznos, de legalábbis nem ártalmas, és igyekeztek a modern medicina szemszögéből tanulmányozni. A „népi orvosok” szá­ma mintegy 16 ezer volt, és nagyrészt nekik köszön­hető, hogy az amerikaiak elleni háború szörnyű pusz­tításait nagyobb járványok nélkül vészelték át, meg­felelő­ modern gyógyszerek és szakemberek nélkül, és a harcosok, betegek, sebesültek százezreit tudták visz­­szaadni a hadseregnek, a termelő munkának. Külön érdekessége volt Hanoinak a sok szép pa­goda. A vietnamiak általában buddhisták és valláso­sak voltak. A természetet jó és rossz szellemekkel népesítették be. Szerintük minden barlangban, érde­kesebb növésű fában stb. szellemek tanyáznak, s azoknak áldozatot mutattak be. A jó szellemet fi­nom ételekkel igyekeztek megnyerni, a rossz szelle­meket azonban papírból készült áldozatokkal „csap­ták be”. A vietnamiak körében számos kedves mese él a szellemek világáról. Ugyanakkor, amikor az or­szág természeti kincsekben igen gazdag, a lakosság zöme nehéz körülmények között tengette életét. Igen tanulékonyak, a francia uralom alatt mégis a lakos­ság 95 százaléka analfabéta volt! Vietnam még a nemzetté alakulás korát élte. Gya­korlat náluk az „egy mindenkiért — mindenki egyért” elve, és a közösségért végtelenül önfeláldo­­zóak. Bátrak és kiváló katonák. A nők a minden­napi életben is férfimunkát végeztek, a katonásko­dásban sem maradtak el a férfiaktól. Jószívűek és vendéglátók a baráthoz, de kemények és kérlelhetet­lenek az ellenséggel szemben. 1946-tól 1954-ig hihe­tetlen önfeláldozással és kitartással vívták, a dzsun­­gelekbe szorítva, nyolcéves szabadságharcukat a kor­szerűen felfegyverzett francia idegenlégiós hadsereg ellen, és aratták történelmi jelentőségű győzelmüket Dien Bien Phunál, a franciák felett. Vietnam páratlan természeti szépségekkel rendel­kező ország. Óriási tengerpart, hegyvonulatok, pálma­ligetek, dzsungel. Sokszor utaztunk Hanoiból Bai Da Longban, Haiphong közelében, a világ egyik legcsodá­latosabb helyére. A kép kicsit hasonlít ahhoz, amit a kínai—vietnami határ felé láttunk: összefüggő hegy­láncolat helyett a hegyek, mint valami óriási szik­lák, fekszenek itt a tengerben. Ha a tengerben 30—40 kilométert akar valaki előrehaladni, ezek között a sziklaszigetek között kell hajóznia, így az utat csak kis motorosokkal lehet megtenni. Ezek a hegyszige­tek lakatlanok, bár némelyiket pálmaligetek borítják, és majmok tanyáznak rajtuk. Ezen a vidéken a nap­lemente vagy a napkelte csodálatos élmény: ilyen aranyszínűnek csak erre látja az ember a tájat. Vietnam hatalmas vidékeit dzsungelek borítják, amelyek bővelkednek a dzsungelek drága fakincsei­ben: mahagóni, vasfa stb. A vasfa nehéz, gyantával teli fafajtát jelent, amelynek fajsúlya nehezebb a víznél, és vízen csak úgy tudják szállítani, hogy bam­busszal körülkötik A nálunk is jól ismert fikusz ezekben az őserdőkben 20—25 méteres fákat alkot, a rájuk kúszó növények lélegzőgyökerei pedig, mint valami kötél, képesek egy európai embert is meg­tartani. A dzsungeleket helyenként másfél-két méter magas növényzetű szavannák szakítják meg, ahol számos állatfajta él, köztük sok macskaféle: vad­macska, leopárd, hiúz és természetesen tigris is. A vietnamiak gyakran kénytelenek tigrisvadászatot ren­dezni, ha a ragadozók nagyon elszaporodnak. Mesél­ték, hogy a tigris valójában félénk állat, de ha egy­szer megízlelte az emberhúst, igen veszélyes. Egy alkalommal a vietnami elvtársak meghívtak egy Dien Bien Phu-i kirándulásra. Ez a laoszi határ közelében fekszik. Az öltözködésre külön felhívták a ügyeimet: bármilyen meleg is van, a cipőtől a vállig jól záró ruhára van szükség: a levetek alja tele van apró piócákkal, és percek alatt tele lesz velük, aki nem elég elővigyázatos. A nagy melegben (napon 70— 75 Celsius-fok), tanultam meg, hogy legjobban a me­leg tea oltja a szomjúságot. Persze fürödni is nagyon jólesett az árnyékban csordogáló, dús vizű patakban. Az őserdőben az emberek általában nem összefüggő településeken laknak, falvak nem jöttek létre, csu­pán egy-egy nagy család lakott rendszerint együtt, egyetlen házban. A nagy család 25—30 emberből állt, akik általában még ősközösségi viszonyok között él­tek. Cölöpházakban laktak, két-három méterre a föld felett. A cölöpök úgynevezett márványbambuszból ké­szültek. 10—15 centiméter átmérőjű bambuszcsövek voltak, sima kérgűek, fényesek, amelyekre az állatok nem tudtak felmászni. A lépcső a házban egy létrát jelent, amelyet nappal leeresztenek, éjjel felhúznak. A házak padlója vékony, egymáshoz kötözött bam­buszból készült, a szemét könnyen lepereg róla. A házak belül ragyogtak a tisztaságtól, és csak cipő nél­kül léphetett be a látogató. A házak belső beosztása is érdekes volt: egy szoba a családfőé — ő a legidő­sebb —, benne két priccsel, egy pedig a feleségé. Egy szobát tartottak fenn az elhaltak tiszteletére, majd tá­gas helyiség következett, kis bokszokra osztva a pá­rok részére, és egy hatalmas, nyitott konyha az épület végében. Ezek az emberek minden szükségletüket ma­guk fedezték, még a ruhaneműeket is maguk szőt­ték. A pénz értéktelen volt számukra, csak alkalmi csere létezett. A sok érdekes szokás közül csupán egyet említek meg: a nők hajviseletét. Hajukat álta­lában gyermekkoruk óta növesztik, kontyba fonják. A konty elhelyezése azonban igen kifejező: a férje­zettek a fejük tetején, a szüzek a tarkójukon, a lány­anyák a kettő között helyezték el! Egy este egy nagyobb faluban, a járási székhelyen aludtunk, a dzsungel közepén. Este nyolc órára kis kultúrműsort készítettek elő. Az emberek a környező falvakból gyülekeztek, a rizsföldeket egymástól el­választó, 15—20 centiméter széles agyagkerítéseken, fáklyafénynél (én még nappal is nehezen mozogtam ezeken). Az egyik vezető meleg szavakkal köszön­tött, és meglepetésemre megemlékezett a magyar el­lenforradalomról, jól ismerve az eseményeket. Még egy meglepetés ért: a lánycsoport — meg kisebbség — elrejtett egy üveges táncot, amelyről én azt hit­tem, hogy eredeti magyar néptánc. A koreográfiában valószínűleg sok hasonlóság volt, természetesen a ze­ne és a tánc ritmusa egészen más. Érthető, meny­nyire jólesett mindez számomra — 16 ezer kilomé­terre a hazámtól. Sokfelé jártunk kirándulni, hogy megismerkedjünk a természet szépségeivel, a vietnamiak életével, szo­kásaival. Igen szerény volt általában az élet: ipar alig volt, helyenként még a kézművesség is kezdetle­ges. Felszabadulásuk előtt a fehér ember a franciát je­lentette számukba, pontosabban a francia idegenlé­gióst. Ezek többségükben minden emberi érzéstől meg­fosztott, emberformájú vadállatok voltak. Gyilkolták a vietnamiakat, kifosztották őket, meggyalázták a nőket, emberi mivoltukban alázták meg a népet: nem csoda, ha féltek tőlük, de gyűlölték is őket. A felszabadulás ismét összehozta őket a fehér em­berekkel, akik barátként jöttek, és mindenben a se­gítségükre voltak. Ezek a fehérek elsősorban a szovjet emberek voltak. Nem csoda tehát, hogy amerre fehér ember ment, a gyermekek is azt kiabálták utánuk szeretettel: „Lienszo — szovjet ember!” A franciák, amikor 1954-ben kivonultak Vietnam­ból, a kevés üzemet is vagy leszerelték, vagy haszna­vehetetlenné tették. Észak-Vietnamban mindössze öt kisebb üzem maradt utánuk. Felszabadulásuk után azonban — mindenekelőtt szovjet, kisebb mértékben kínai segítséggel — megkezdték az üzemek, villany­erőművek építését. Mint a hanoi magyar nagykövetség vezetőjének, fe­lejthetetlen élmény maradt számomra találkozásom Ho Si Minh elvtárssal. Már előre figyelmeztettek, hogy nem az elnöki palota főépületében, hanem egy mögötte levő kis épületben — állítólag a volt kertész házában — lakik, és ott fogadja a vendégeit. Beve­zettek egy egyszerűen berendezett, szellős terembe, majd egyszerre megjelent egy középmagas, ősz, gyér szakállú, mosolygó, idősebb férfi, szandálban és — a kínaiakéhoz hasonló — vietnami egyenruhában. Halk hangon beszélt, franciául, és így tolmács nélkül be­szélgettünk. Rendkívül szimpatikus ember volt, ma­gas, intelligens homlokkal, megnyerő modorral. Hanoi tartózkodásom alatt többször is volt alkalmam sze­mélyes találkozásra vele. Többször megjelent nagykövetségünkön is, a nem­zeti ünnepeken. Ha „Apó” a gyermekek kedvence volt. Tekintve, hogy nekem is két kislányom volt, külön meghívott bennünket a palotája kertjében — gyermekek számára — tartott filmvetítésre. Ilyenkor leült a földre, a sok vietnami apróság az ölébe, a­ há­tára mászott, húzták a szakállát, és ő mindezt ked­vesen és örömmel tűrte. Már az első találkozásunkkor sokat érdeklődött, a hazánkban nem sokkal előbb lezajlott ellenforradalmi események iránt. Jellemző volt a vietnamiak megértő politikájára, hogy a vietnami kormány azonnal se­gítséget ajánlott fel Magyarországnak, több millió ru­bel értékben. 1958 tavaszán Ho Si Minh nagyobb uta­zást tett Európában, és hazánkban is ellátogatott. Találkoztam Pham Van Dong miniszterelnök elv­­társsal is: kemény, világosfejű értelmiségi benyomá­sát kelti már az első percekben. Kiválóan beszél fran­ciául. Természetesen ő is sokat érdeklődött a magyar események iránt. Hazatérésemkor tett búcsúlátogatá­som alkalmával felkért, hogy mondjam el őszintén, elvtársiasan a véleményem a náluk tapasztaltakról. (Folytatjuk.) A szerző hosszabb időt töltött diplomáciai pályán, tizennyolc hónapig a VDK fővárosában, Hanoiban is vezette a magyar nagy­­követséget. Vietnami élmé­nyeiről szól alábbi írása, amelyben személyes benyo­másairól vall, a szem­tanú meggyőző hitelességé­vel. HIÚ ÁBRÁND VÍZSZINTES: 1. Feleki László egyik aforizmáját idéz­zük ... (folytatása a függőle­ges 29. sz. sorban. — Zárt be­tűk: N, K, O, G, U). 17. Zsír­bontó erjesztő enzim. 18. Tisz­tába jön vele. 19. . . . és Ma­­gor. 20. Kötőszó. 21. Von. 23. Alkotás. 24. Fizikus, az MTA levelező tagja (Lénárd). 26. Nyomdai betűnagyság. 27. Az uralkodáshoz szükséges. 29. LN. 30. Mindig lehet rá szá­mítani. 32. Drágakövek súly­egysége. 33. Helyrag. 34. Szó­járulékok. 35. Vízinövény. 37. Délszláv népcsoport tagja. 38. Saját kezűleg. 40. Őserdő. 41. Elhunyt komikus színész (Bé­la). 43. PN. 44. Zörög. 47. Henger alakú, megmunkált fa. 48. A Winnetou írója. 49. Ipa. 50. Marás. 51. Becézett női név. 52. Massenet operája. 53. Merre ? 54. Kedveszegett. 55. Tolat. 56. Folyadék. 57. Rádiós katona. 59. Hangulat. 60. Hol­ land úszóbajnoknő volt (Ada). 62. TOD. 63. Útonálló (+’). 65. OS. 66. Tárgyalások vezetésé­re kijelöl. 69. Angol bírák öl­tözéke. 70. AN. 71. A malá­jok élvezeti szere. 72. A betűk rendje. 74. Fogorvos végzi. 75. Személyes névmás. 77. Kötő­szó. 78. Berendezési tárgyak. 80. Római 1050-es. 84. Üres sáv! 86. SOR. 87. Kis mackó. 88. Muzsikál. 91. Vastag falú fém öntőforma. 94. Feketeká­vé. FÜGGŐLEGES: 1. Bázis. 2. Fondorlat, cselszövés. 3. Szín­játszó ásvány; egyes fajtái drágakövek. 4. Erődítmény. 5. Zamat. 6. Igevégződés. 7. Biztos. 8. Kötőszó. 9. Heccelés, ingerlés. 10. SM. 11. Tagadás. 12. Argon. 13. Gazdasági Hiva­tal. 14. Közép-amerikai félszi­get. 15. Megszólítás. 16. Nagy szegénység. 22. Igavonó. 25. Ösztökél. 26. Utazni készül. 27. Repedés. 28. Eszkábál. 29. A vízszintes 1. sz. sor folytatása. — Zárt betűk: E, B, E, A, D, I. 30. Indítványoz. 31. Göndör. 36. Nem sima modorú. 39. Be van csípve. 42. . . . in fa­bula (a mesében szereplő far­kas). 43. Irodalmi alkotás tor­zított utánzata. 45. Főúri palo­ta neve volt a Balkánon és Törökországban. 46. Előrelé­pés. 48. Nem félek megtenni. 50. Halak réme. 51. OTP. 53. Törvényes. 58. Baj, kellemet­lenség. 61. Mozigépész igéje. 63. Jelentős francia zenész­­csoportosulás neve. Tagjai Auric, Durey, Honegger, Milhaud, Poulenc és Germaine Tailleferre. 64. Rakosgat. 66. A görög mitológiában a ga­bonatermelés istennője. 67. Fogás ebédnél. 68. Kerti dísz­növény. 73. . . .­tó, afrikai állóvíz, felfedezője Teleki Sá­muel (1888). 76. Nyomában ma­rad. 79. Radír. 80. Kis medve. 83. Hirtelen fellépő testi-lelki összeomlás. 85. Indiai állam. 87. Óriáskígyó. 89. Nátrium. 90. Levéltárirat. 91. KN. 92. Azo­nos betűk. 93. Rangfokozat jelzője. 94. Mint a vízszintes 80. sz. sor. BEKÜLDENDŐ: az aforizma megfejtése. HATÁRIDŐ: szeptember 22. VOLONCS GYÖRGY A 34. számban megjelent ke­resztrejtvény megfejtése: „Ha vannak még szárnyaid, lélek tárd ki e szép augusztusi hajnalon. Badacsony szőlőskertjeiből kél ki a nap s a tóra száll énekelve.” Kassák. Könyvvásárlási utalványt nyert: dr. Hankó Zoltán, Ti­­szavasvári — Babusa Sándor­­né, Jászberény — Szigeti Fe­renc, Lábatlan — Elek János, Szeged — Sándor Gábor, Nagyatád — Buslig Györgyné — Kiss F. László — Szilágyi Sándor — Csató Ferenc — Solti Ernőné, Budapest.

Next