Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-22 / 16. szám
UMMMMBI inn matattak a kiskertben. A kritikus piszkét egyelt, a festőművész meg a gyepet nyírta kelepes géppel. A fordulóknál megálltak, hogy cigarettát és eszmét cseréljenek. Az üzlet nagyjából egálra jött ki, cigiben a kritikus, eszmében a piktor csinálta a jobb cserét. — Hát hogy megy, hogy megy, Sörétormoskám? — kérdezte a kritikus. — Hogy megy magának? — Nézze, nem panaszkodhatott A pamutgombolyagos kiscicákat kapkodják, mint a cukrot, igaz viszont, hogy a szórójukat oltó szarvasok árfolyama néhány ponttal csökkent. Hárfás Boldog Cecíliából egy rahedlival el tudnék adni, de hát az embernek ugye világnézete is van. Érdekes viszont, hogy a fél keblét feltáró cigánylány már a kutyának sem kell. A vevők a megkülönböztetés egy faját látják benne. — Ez ostobaság — mondta a kritikus. — A cigányságot régóta egyenrangú népi csoportnak tekintjük. — Nem a cigányságról van szó — mondta a festőművész —, hanem a fél kebelről. A modern ember gyűlöli a félmegoldásokat. Előbb-utóbb döntenem kell: dupla vagy semmi. A kritikus fogta a sarabolót, leguggolt a piszkék mellé. — Mindez rendben volna, Sörétormoskám — mondta onnét lentről. — No és a halhatatlanság? A festőművész végigcsattogott a gyepen, nadrágon billentett egy gatyás gerlét, amely vasidegzettel totyogott a fűnyíró pengéi előtt. — Halhatatlanság... — mondta. — Kinek van arra ideje? Vagy maga tán tud valamit? Adhatna egy tippet. — Na, várjon csak. A halhatatlanok zöme manapság egy szamár farkával pingálja műveit. Van magának szamara? — Nincsen. — Tehene? Azé jó bojtos. — Csak két gyermekem van. — Akikor hát ez a lehetőség kútba esik. Hanem... Elsietett, beásta magát a sufni diluviális porába, mert csak egy adminisztrációs hiba következtében lett kritikus, alapjában melegszívű, érző ember volt. Nagy füleskosárral tért vissza, púpozásig rakta kacattal. Egy elpörkölődött bőrsapka, néhány mozgásképtelen kertitörpe, pár aszott dáliagumó és egy rég megboldogult denevér hevert a kupac tetején. — Figyeljen, Sörétormos — mondta a kritikus. — Maga most bekeni a gyúródeszkát rágógumival. Ezt a hóbelevancot itt mind ledarálja és légpisztollyal ráfújja a gyúródeszkára. Vesz a közértben ezért spenótot tükörtojással és nyakon önti vele az egészet. Azután én majd írok egy cikket a maga kiállításáról, úgy levágom, mint a sicc. — Igazán? —nyílt örömre a festőművész ábrázata. — Megtenné? De ugye jó zaftosra veszi? Csak zutty, bele a pofámba. — ígérem, nem takarékoskodom majd a jelzőkkel. — Visszataszító mázolmánynak fogja minősíteni? — Epébe mártom a tollamat. — Egy háborodott elme öncélú ocsmányságának? — Mennydörögni fogok. — Javasolhatná esetleg, hogy szurokba és tollba hempergetve kergessenek ki a városból? — Sötétormos, mi mindig jó szomszédok voltunk. Számíthat rám. — Drága barátom — mondta meghatottan a festőművész. — Köszönöm. A siker frenetikus volt. Többgyermekes családanyák zokogtak Sölétormos kiállításán, nyuszifejű aggok meredtek a semmibe, és szemük olyan volt, mint a tenger. A kritikus is megkapta a magáét. A szerkesztőségből távozva az ifjúság méltóságteljes tiltakozásával találkozott. Ott álltak a téren, tízezer néma és fegyelmezett fityiszt meresztettek Nyigoscsik felé. — Mondja, kisapám — szólt a festőművész már újra a kertben. — Mégis, hogy a fenében van ez? — Egyszerű — mondta a kritikus. — Nálunk mindenki a bikának szurkol, a torreádort pedig utálja. Sőt! minél rosszabb a bika és minél jobb a torreádor, annál inkább. — No és? Hogyan viszonozhatnám ezt magának? — Hagyja a csudába. Majd egyszer kölcsönadja a fűnyírót és passz. Ebben maradtak. Peterdi Pál ELVONÓKÚRA KULTÚRSZOMJ - A második fröccs után elengedem a fehér egereket... EZ AZTÁN A JÓ HÍRI — Asszonyom, gratulálok! Egy csapásra gazdag lett! A fia sírjának ásása közben olajat találtunk! (A párizsi „Canard Enchainé"-ből) MUNKAPSZICHOLÓGUS v.