Ludas Matyi, 1989 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-04 / 1. szám
Szép kis idők, hogy még az „uralkodó osztálynak” se telik itt mosatni . . . Nagyapa virslije Szeretem a virslit. A bőröset, persze. De a jó virslit. És mostanában (évtizedek óta) nálunk a bőrös virsli sem igazán jó ízű. Ahhoz képest, amit gyermekkoromban a Párisi Nagyáruház (ma: Divatcsarnok) előtt árusítottak 10 fillérért, tormával. No jó, ez megtévesztő nosztalgia, de az ízt felismertem a legutóbb Bécsben. Természetesen nem 10 fillérért. Azóta megtudtam, hogy az íz nem tartozik az élelmiszerek „hivatalos minőségének fogalomkörébe”. Baj csak abból lehet, ha visszataszítóan eltérő - a virsli ecetes uborkához hasonlít - ám ha csupán jellegtelen ízű, az nem bűn. Ezért sem értettem egyet az országgyűléssel abban, hogy elutasította Kovács Lászlóné képviselőnek az élelmiszertörvényhez tett módosító javaslatát, hogy a gyártótól független ellenőrző szerv döntsön az élelmiszerek forgalombahozhatóságáról. A gyártó érdeke ne befolyásolja, hogy esszük, vagy nem esszük. A miniszter szerint a módosításra nincs szükség, a fogyasztók érdekei „meg vannak védve”, csak egyszerűsítették az engedélyezési eljárást. A képviselők a miniszter álláspontját fogadták el, 2 ellenszavazattal és 30 tartózkodással. Pedig Kovácsné javaslatában már azért is van valami igazság, mert az import termékeket független szerv ellenőrzi. Ők miért kivételezettek? De azért is igaza van, mert a vizsgálatoknál tapasztalt turpisságokról még ma is csak hébe-hóba értesülünk. Egy tanácselnök lakáspanamáját is hamarabb tudjuk meg, mintha egy élelmiszert nem az egészségre káros hatásával, hanem „csupán” rossz minőséggel vádolnak. Igaz, az utóbbi időkben nem fordultak elő olyan kirívó esetek, mint Túró Rudi meghamisítása — de csak utólag, hónapok múlva az összesített jelentésekből derül ki, hogy például tavasszal a Váci tejüzem kefirje és tejfölje fehérpenészes volt és egy idő múltán leállították a forgalmazását. Persze, aki megvette, már gyorsabban tudomást szerzehetett erről. Vagy hogy a Fejér-Komárom megyei vállalat teavaja gyenge minősítést kapott. De hát „annyi vaj legyen” — ahogy a reklám mondja- ilyesmi miatt nem tilt be terméket a gyártót is tisztelő ellenőrzés. És a camember? Sokszor a széle túlérett, a közepe meg kemény. Ha ezeket nem engednék eladni, a gyártó rosszul járna, így csak a vevő. Mindezek miatt nem szégyellem nosztalgiámat a világosbőrű virsli, a nem túlérett, nem túl kemény sajtok iránt. És ebben megerősít, hogy bizonyos jobban szituált termékeket nosztalgiával címkéznek. Biztosan ismerik a nagymama lekvárját, amely olyan, mint egy igazi lekvár. Talán lesz nagypapa virslije, tánti tejföle is. Ha már a nagypapák által az unokákra hagyott lekvárban vagyunk kénytelenek lubickolni. Földi Iván Büszkeség vagy szégyen Azt olvasom az egyik újságban, hogy mi magyarok igencsak büszkék lehetünk agyunk szürkeállományára. Nem véletlen az - írja a cikkíró - hogy kicsinyke népünk már eddig is nyolc Nobel-díjast adott a világnak. Már-már dagasztani kezdte mellém a honfiúi büszkeség, amikor egy másik újságban meg azt láttam, semmi okunk a büszkeségre. Az igaz, hogy nyolc magyar Nobeldíjas van, de közülük csak egy - Szent-Györgyi Albert - kapta a díjat magyar állampolgár korában, a többiek már más állam kötelékébe tartoztak akkor, így legföljebb ők lehetnek büszkék arra, milyen jó munkafeltételeket teremtenek a kutatóknak. Éppen elkeseredtem, amikor egy harmadik újságban meg azt láttam, milyen jó nálunk az általános iskolai képzés. A természettudományi tárgyakban készült felmérések szerint 17 ország nebulói közül - amelyek között ott vannak a világ legfejlettebb gazdaságú országai - dobogós helyen vagyunk, így aztán megint elöntött a nemzeti büszkeség. Mindaddig, míg egy negyedik újságban azt nem láttam, hogy a nyolc általánost elvégzők nemhogy idegen nyelven nem tudnak, de még magyarul sem fejezik ki magukat jól. Olvasásra is majdhogynem a szakmunkásképzőben kell őket megtanítani. Leginkább tesztlapokat tudnak kitölteni, ahol csak be kell karikázni, át kell ikszelni a megfelelő kockát, mint a lottószelvényen. Jó, jó, írja egy hetilap, de nálunk ennyi és ennyi év alatt tízszeresére emelkedett az egyetemet végzettek aránya, s ez nagy dolog, különösen ha a csökkenő támogatást nézzük, így mégsem kell szégyenkeznünk a világ előtt. Igenis, szégyenkeznünk kell, látom egy folyóiratban, hiszen az ezer főre jutó egyetemisták számát tekintve Európában csak egy hegyes-völgyes országot előzünk meg. Azt, amelyik egyszer, egy időben a világ három szuperhatalmával állt perben-haragban, így aztán voltaképpen még most sem tudom, büszke legyek-e vagy szégyenkezzem, ha külföldi társaságban szóba került a hazám. Egy azonban biztos: az ujjongó és kétségbeesett cikkek egy főre jutó mennyiségében világelsők vagyunk. Gőz József HÁROM „T” - Idáig sem támogattak a gyermekeim, de legalább tűrtek . .