Lyukasóra, 2015 (24. évfolyam, 1-10. szám)
2015-04-01 / 4. szám
Az ember csak ámul az étkek sokaságán, a halkínálat meg szinte hihetetlen. Hogy honnan vettek 1695-ben Vép környékén ennyi friss halat kitalálni nem tudom: „Nincsen szüki amaz sima angolnának, Vagyon nagy bősége az húsos vizának, Soksága mind az friss s mind száraz potykának S ecettel, tormával jól készült csukának. Az tok, ponty sok vágó-, kövis kop-halakkal Sügér, süllő, ökle tarka pisztrángokkal, A kilenc szemű hal, máma kárászokkal, Laszac, semling, sőreg, harcsa galócokkal. Az compó, sütő-hal hegyes kecsegékkel, Lepény-, zaphír- s menyhal amaz tergelyekkel, Széles, lapos s vörösszárnyú keszegekkel Itt voltak, s jól laktál volna mindezekkel...” Bizony bolond volt, ki itten éhen maradt. A furcsa csak az, hogy ez a vépi lakoma korántsem egyedi eset. Ha fellapozzuk a korabeli szakácskönyveket, ugyanezt a sokszínűséget találjuk. Hasonló étkekről ír - ugyanezekben az években - Véptől ezer kilométerre a munkácsi börtön rabkosztján sínylődő Koháry István is. A füleki várkapitányt Thököly Imre záratta börtönbe és tartotta konyhai moslékon, no, meg rabláncon, mert a nyakas labanc nem állt át a kuruc király oldalára. Koháry papírt még tintát sem kapott, doh és éhkopp, mocsok és sötétség, tetű meg bolha között három évig fejben koholta (azaz írta és memorizálta) azokat a verseket, amelyekben nagy tobzódásokról álmodozott még a régi, szép időkből: „Tyúk, lúd, póka, kappan, ha szemem nem koppan, vagyon más oromban, Elég borjú s bárány, kövér malac sárkány hever, lám, az ólban, Szép hizlalt tulkaim s jól telelt ökreim járnak az gulyában. Nincs szűki az vadnak, sem őznek, sem nyúlnak az én udvaromnál, Erdei kanokat, szarvas számvadakat láttam puskásimnál. Konyhamesterem is még más vadakat is találhat azoknál...” Étel és élet. Ételreceptek és életreceptek. Hogy a kettő összefügg, arra hamar rájöttek költőink Csokonai Vitéz Mihálytól kezdve - aki a korhelylevesre esküdött -Jókai Mórig, aki nemcsak regényeit szórta tele talányos ételnevekkel, hanem verset írt a krumpliról meg a kukoricáról is. „Etesd a bestiát!” Rivalda és konyha. A végzet asszonya és kappant kopasztó szakácsné. Hajnalban disznót etetett, kofákkal alkudozott, majd megvizsgálta a piruló kalácsokat, beleszurkált a sistergő hurkafélékbe, kikészítette a derelyesarkantyút, a habszedőt, és spékelni tanította a szobalányt. Este Gertrudis királynőnek öltözött, akinek mélyen zengő hangjáról Széchenyi István azt mondta: „A legszebb muzsika, amit hallottam valaha.” E kettős szerep volt Laborfalvi Róza élete. Legalábbis a varázsos pillanat óta, amikor 1848. március 15-én este a Nemzeti Színház színpadán levette saját kebléről a nemzeti színű kokárdát, s a színpadra felrohanó fiatal jurátus szíve fölé tűzte. Azután csak nézte a földbe gyökerezett Jókai Mórt mélán, édesen és rejtelmesen. Napok múlva már főznie kellett. Jókai meghívta legjobb barátait, s Róza tudta, hogy Petőfi ellenzi házasságukat. A régi, női bölcsesség motoszkált fejecskéjében. „Etesd a bestiát!” A költőt szakácsművészetével akarta lenyűgözni. Kipuhatolta a gyengéjét: a friss bélszínt három nappal a vendégség előtt erősen befűszerezte és bepácolta. Azután a nagy napon arany-vörös, bódító illatú ráklevest, kapros kappant, sós túrógombócot (ezt akkor úgy hívták: rest asszony derelyéje), rummal és tejszínnel meglocsolt, jégbe hűtött dinnyét tálalt fel. Az ebéd mindenkit elvarázsolt. Jókai érezte, hogy itt a kulináris pillanat, felállt, s elcsukló hangon bejelentette házassági szándékukat. Petőfit azonban nem lehetett a hasával lekenyerezni. (Nem volt neki.) Dühödten kiviharzott, majd levélben értesítette az idős Jókainét, hogy hebehurgya fia egy nyolc (mások szerint tizenkét) évvel idősebb „vén személyt” akar feleségül venni. Ám Jókai ekkor már tudta, hogy gyomrát és szívét Rózára bízhatja. „Miért házasodnak a férfiak? - kérdezte - Tán a mézes hetek gyönyöreiért? Bizony nem! Hanem az otthonért. .. Meleg szoba? Nyugalmas ágy? Ezt mind kapni másutt is. Csak a tűzhelyt nem kapni meg sehol.” Úgyhogy szegény Róza főzött egész életében. A nyári, svábhegyi szüreteken szabad tűzön pompás birkapörkölteket, nyárson lassan piruló csirkéket (amelyek felett maga Jókai forgatta a zsírtól csöpögő szalonnadarabokat), bent a konyhában pedig rotyogó, pöfögő töltött káposztát orrával és dagadóval, ahogy az ura szerette. Csakhogy Laborfalvi Róza hangulatszakács volt. Hol harminc ezüstforintot (egy-egy novella árát) is kidobta az ablakon - ilyenkor fácán, tengeri rák és bordeaux-i került terítékre -, hol meg ádáz spórolásba kezdett, s egy hatosból (tíz krajcárból) kihozta az ebédet. Bohém színészháztartás volt ez. Haszontalan luxuskacatok hevertek mindenfelé, a legszükségesebb dolgok meg hiányoztak. Az író idegeit sokszor a konyhai csatatér is megviselte. A zongorán ecetesüvegek álltak, a sárga selyemdíványon paradicsomot érleltek, a csirkecsontot és a citromhéjat a szekreter fiókjaiba dobálták, a svábhegyi villa pompás szalonjában szabadon mászkáltak a tyúkok és a libák. Jókainé még malacot is nevelt, amelyet este bevitt a hálószobába, selyempaplannal bevackolta, s tejeskávéba mártogatott zsemlyével etette. Télen az egész állatseregletet (a teheneket, a két lovat, a hízót, a hat kutyát, a baromfiudvart) leterelték a Svábhegyről Pestre, a Stáció (ma Baross) utcai házba. Feltehetően egy ilyen költözés alkalmával róhatta fel Jókai a következő sorokat: „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart. Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper.” Válásról azonban szó sem esett. Amikor az íróban felhorgadtak az indulatok, Róza szó nélkül feltűrte ruhája ujját, odaállt a kondér mellé, s ura elé tette azt a bizonyos tál ételt. A görög olvasó angyalbakanccsal (a híres bableves) vagy a kapros túrós lepény mindig bevált. A csárdák költője Petőfi Sándor viszont nem az a haspókfajta, pedig őt sokan előszeretettel tartják a csárdák költőjének. Holott Petőfi nem jó ómen kocsmárosoknak. Ha olvasnák prózáját, tudnák. Életművében hiába keresünk ínycsiklandó ételleírásokat, élvezetes gyomornovellákat, életörömtől kipukkadó, falánk figurákat. Petőfi kákabélű kosztos diák maradt egész életében. „Nesze, galuskának elég lesz e darab, aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd!” E szavakkal kínálják János vitézt a kősziklát majszoló óriások. És ez még a kedvesebb szövegek közül való. Mert az Útirajzokban Petőfi mai étteremkritikusokat megszégyenítő szellemességgel gúnyolja kora vendéglőseit. „Ha az Alföldön utazik az ember - írja -, a sáron kívül még a korcsmárosokkal is meggyűl a baja. Classicus nép az a magyar korcsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetségért sem ad. Nem a! Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő bsz ezért nem rak tüzet. így jártam Bihar megye két helységében Okányban és Kőrösladányban. Ettem is, nem is, azt adtak, ami nekik tetszett, nem amit kértem, s azt is úgy tették elém, mintha Isten irgalmából adnák.” Királyhelmecen és Beregszászon még ennyit sem kap. A kocsija kenyerét és szalonnáját eszi vacsorára. Füleken pocsék bort itatnak vele. „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam, fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök Fülek.”