Szinnyei Ferenc - Putnoky Imre (szerk.): MAGYAROSAN - NYELVMŰVELŐ FOLYÓIRAT 10. évfolyam (1941)

10. kötet / 5. füzet - Nagyobb cikkek - Zolnai Gyula: Nyelvérzék és helyesírás. II.

130 csákjája a romokba" (Budap. Hírlap 1935 VII/11, 6. 1.). „Kutatásai árán fölemelte a csákját Anonymus arcáról" (Akad. Értesítő 1936. 53. 1.). „Belegabajított minket az ellentmondásokba." (Budap. Szemle CLXVI, 31). „Melynek [kérdésnek] összegabajítását... megkez­dette" (Budap. Hirlap 1921 X/21, vc.; CzF.-ék gabalít címszót vesz­nek ugyan föl s ezt galyabit-hoz utalják, de újabb szótáraink gaba­lyít és gabalyodik írásmódot használnak; a helyesírási szójegy­zékben nincs meg). „A guzsajról fonva" (Pierre Loti: Yves testvé­rem, ford. Kelen Ferenc, 60. 1., így a 61. lapon is). Májra (Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó. Bp. 1913. 32. 1.). „Gyenge voltam! Muja voltam" (Gárdonyi G.: Ábel és Eszter. 4. kiad. 86.­­). „Ne mujál­kodjál!" (Gulácsy Irén: Fekete vőlegények. 4. kiad. I, 56). „Nem evett nadráguját" (Budap. Hirlap 1937 11/26, 9. 1., Péczely József regényében). „Robosztusnak [így] látszó nyavajgásba szaladt bele" (Új Magyarság 1940 XI/30, 6. 1., színi bírálatban). „Pujkaság" (Hawthorne: A skarlát betű, ford. Bálint György, 29. 1.). Pujkára (uo. 30). Pujk­a (Budap. Hirlap 1935 1/20, 25. 1., több mint 10-szer, noha a közlemény címe ez: Pulykavásár). „A felügyelő suska­vörös lett" (uo. 1937 VIII/22, mell. III. 1.; megjegyzem, hogy már Pápai Páriz 1708-i szótárában így olvasható a címszó: „Pujka vagy Pulyka"). „Borjúbőrös ládát emelt a sarogjára (Gárdonyi G.: Az egri csillagok II, 90). „Lápít, sej­pit, ha hangot ad" (Arany László Költeményei. Bp. 1899. 276. 1.). Sejpíteni (Budap. Hirlap 1929 VIII/11, 5. 1., Buday Barna cikkében). „Céda lányok sikoja" (Babits Mihály: Gólyakalifa 245. 1.). „Vájogból vert... vityillóban" (Budap. Hirlap 1920 1/11, Rákosi Viktor tárcájában). „A vája nem csöpög" (Boiki­ov: Bolgár költők antológiája, 154. 1.). „Az illatos izsóp, le­vendula, zsája" (Budap. Hirlap 1921 X/2. 2. 1., Vargha Gyula költe­ményében). Ez az elég szépszámú idézet mutatja, hogy még jele­sebb íróink nyelvérzékében sem él mindig a hagyomány tudata, amit pedig Szabályaink megkívánnak. Bántóbb eset az, ha nem tőszókban, mint az előbbi példákban, hanem képzőkben, például az -ály-Ъая nem érzi a nyelvérzék az ly hangot. Például: „Rátaposott a császárné tszájára" (Gulácsy Irén: Pax vobis. 10-ik kiad. III, 95; de: uszályát uo. 103). „Egészen laká­jos" (szobáról, Budap. Hirlap 1934 VII/22, 9. 1., e­d.: lakályos). b) A másik és már visszatetszést keltő nagyobb baj az, hogy a hagyományként megtartott ly betűt j helyett is írogatják néme­lyek. Minthogy igen sok általánosabban j-vel ejtett szót Szabálya­ink a hagyomány alapján ly-­yot íratnak, némelyeknek nyelvérzéke zavarba jut, és az irodalmias ly betűt olyan esetekben is alkal­mazzák, amikor az általános kiejtésű i-nek 12/-lyel való írását sem a hagyomány, sem a szóelemzés nem teszi megokolttá. Ilyen esetek például: „A villám agy­onsúly totta" (Budap. Hirlap 1931 VII/5, 20.1.). Így írta már Kemény Zsigmond is: „Az isten keze terhes nyava­lyával sulytá" (Rajongók IV, 62). Mintául erre a súly főnév szol­gálhatott, amelyet l­-lyel írunk, noha általánosan j-vel ejtjük. NAGYOBB CIKKEK

Next