Mályusz Elemér: Iratok a türelmi rendelet történetéhez - A magyar protestantizmus történetének forrásai (Budapest, 1940)
Első rész: A régi rendszer
36 A RÉGI RENDSZER. A XVIII. században ennek az újabb fordulatnak természetesen még előjelei sem tűntek fel. Akkor az volt a megszokott — az előző század hagyományainak megfelelően, — hogy az ifjabb nemzedék tagjai közül legalább egy apjának nyomdokába lépjen. Ilyesféle láncszerű kapcsolat számtalan esetben létesült, bizonyára többször is, mint ahányszor az utólag megállapítható. Ma ugyanis a távolálló csak ott veszi észre az összefüggést, ahol a bibliográfia írókat tart számon és életrajzi adatokat jegyez fel, mint a Paksi családnál, amelynek minden tagja nyomtatott könyv címlapján is megörökítette nevét. Ha tehát egy családban nem mindegyik generáció képviselője kereste fel a nyomdát egy-egy munkájának megjelentetése végett, vagy ha a család eleve szerényebb ambíciójú volt, ott ma már nem szembetűnő a foglalkozásmód állandósulása. Mégis egy-egy adat kétségtelen bizonyságot szolgáltat a hivatásnak láncszerű öröklésére. Ilyen a győri reformátusok 1756-i ígérete és kötelezettség vállalása, hogy Komáromi Pál szemerei prédikátornak nemcsak fizetnek évente száz forintot, amiért nem hagyta el a gyülekezetét, hanem gondoskodnak apjának, az ő egykori „hívséges lelki tanítójuknak“ özvegyéről is.29 Az apai hivatásnak ez az öröklése az érdekeltek és a távol állók előtt egyaránt magától értetődött. A papi családok árván maradt sarjai „az egyháznak tulajdon növendékei és fogadott fiai“gyanánt számítódtak. A pápai zsinat "tehát e felfogásnak megfelelően rendelte el már 1630-ban az ottani iskolára vonatkozólag, hogy a rektor az elhunyt lelkipásztorok fiait — éppen úgy, mint a szegényeket — ingyen tanítsa és „előmenetelükről mások előtt szorgalmasan gondoskodjék“.30 De a többi pap fiú szintén számíthatott arra, hogy apjuk érdemeit tekintetbe veszik s így iskoláztatásuk folyamán előnyben részesülnek még csak feltörekvő társaikkal szemben. A győri református egyház is, noha iskolájában az „öreg deákok“ számát mindössze nyolcban állapította meg és 1735 elején szigorú utasításban hagyta meg, hogy semmiképpen se vegyenek közéjük újat, hanem az „exspectansok“ sorrend szerint, amint megüresedik egy hely, következzenek, mégis, néhány hónap múlva már számfelettinek beosztja e csoportba — mai szóval élve: az ösztöndíjasok közé — a „nagyérdemű“ esperes fiát.31 Ugyanígy abban is, hogy Szathmári Paksi Mihálynak öt fia sorra egymás után kijutott a németalföldi egyetemekre, a ma- 29 Adattár, II. k. 1961. 30 Thury E.: A dunántúli református egyházkerület története. Pápa, 1908. I. k. 257. 1. 31 Adattár, II. k. 1941.